Elment Laporte - 65 misiért a Citybe - helyére megvettük a Soci ballábas belső bunkóját, Inigo Martinezt. Transzferrekord itt is, ott is, amott is.  Egy felületes, vagy nem szakavatott olvasó-drukker ránt egyet a vállán, na, hogy belendült az Athletic, hisz jó két évig nem igazoltak, de a vájt fülűek felkapják a fejüket. Alább ennek az oka.

Az Athletic helyzete két szempontból sem egyszerű. A híres igazolás politika, a klubfilozófia miatt ugyebár csak baszkok, Baszkföldön születettek vagy baszk klubban nevelkedettek ölthetik magukra a piros-fehér mezt. Szűk a piac, nehezen veszünk játékosokat, nehezen adunk el játékosokat.

A másik ami nem egyszerű, hogy a baszk klubok - az előbb említett igazolások miatt - féltik, óvni próbálják tehetségeiket, nehogy az Athletic magához édesgesse a reménységeket, illetve azokat a játékosokat, akik  hiányposzton szerepelnek Bilbaóban. Ezért többen - például a Soci, az Osasuna - "anti-Athletic záradékot" tesz a tőlük eligazoló játékosok szerződésébe: ha a vásárló netán az Athleticnek adná tovább a labdarúgót, plusz pénzt kell fizetnie az adott klubnak. (Lásd az Osasunából nyáron a Torinóba távozó Berenguert. Az olaszok 5.5 millió eurót fizettek Álexért és ha a Bilbaónak adnák el, a torinóiaknak 1.5 miskát le kellene perkálniuk Pamplonába!)

Inigóról tudni érdemes, hogy az elmúlt két-három transzfer időszakban összeboronálták a Barcával, a Reállal is - ezt a Soci elnöke is elismerte - emiatt többeknek nagy meglepetést okozott, hogy Bilbaóba igazolt. Pláne, hogy nemrég ő maga mondta, hogyha elmegy Donostiából, az Athletichez semmi kép sem szerződik. Nem meglepő hát, hogy a txuri-urdin drukkerek - és nemcsak ők - úgy vélik az Athletic lefelé tapos, nagy hal megeszi a kishalat, vagyis ki vannak borulva azon, hogy utolsó előtti pillanatban eladtuk Laporte-ot és az utolsó utániban megvettük Martinezt.

Ergo az Athletic sem különb azon gazdag kluboknál, akik mozgatják a foci pénzvilágát.

A Laporte-Martinez üggyel kapcsolatban nehéz szívvel ugyan, de hasonló véleményen vagyunk; az üzlet az üzlet, teljesen legális, de azért nem teljesen fair. 

Igen, mi ilyen romantikus idióták vagyunk... de el kell fogadjuk a klubnak nem volt igazán mozgástere. Másik lehetőségünk az lett volna, ha a Bilbao Athleticből "felhozzuk" Unai Bilbaót, a csékát, de akkor ők maradtak volna bal bunkót nélkül.

Inigo Martinezről dióhéjban.

Inigo Martinez Berridi 1991-ben született a guipúzkoai Ondarroában - ahová Kepa is való - és helyi csapatban kezdett focizni. 2009-ben került a Soci B csapatához, majd 2011-ben csatlakozott a felnőttekhez. Első szezonjában már 26 meccsen kapott lehetőséget, összesen 238 mérkőzésen játszott, ezeken 20 gólt ért el. Idén azonban izomsérülése miatt csak 12 bajnokit, 2 EL és 1 kupameccset kapott, egy gól szerzett és egy gólpasszt adott. A korosztályos spanyol válogatottakban is kapott lehetőséget összesen hússzor és a La Roja mezét is magára ölthette négy alkalommal. 32 millió eurót fizetett érte a klub, kivásárlási ára 80 millió euró. Az Athleticnél "megörökölte" a nála két évvel fiatalabb Laporte számát a 4-est.

Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Az előzetes tervek szerint a pénteki napunk tűnt a legrohanósabbnak. A Baszk Néprajzi Múzeumot Egoitz ajánlotta, vagyis nem itthon, hanem már Bilbaóban döntöttünk, hogy ide el fogunk jönni, annyira jókat mondott róla kopasz barátunk. Végül a pénteki napunkba tudtuk bezsúfolni valahogy. Az Artxanda kilátót pedig Máté ajánlotta, amiben szintén nem csalódtunk. Ezek után a Begona Katedrális már csak a hab volt a tortán, amit olyan áron is érdemes volt megnézni, hogy a nap végére teljesen lejártuk a lábunkat. Egyenként is nagy élmény lett volna ez a 3 helyszín, egymás után viszont egyenesen felejthetetlen volt.A reggeli után metróra szálltunk, és ezúttal a Casco Viejo megálló, vagyis a történelmi óváros 7 utcája volt az úti célunk. Az Euskal Museoa a metrómegállóval szemben, a Plaza Unamuno-n áll. Egoitz figyelmeztetése ellenére mégis sikerült a rossz oldalon feljönnünk a föld alól, ami végül nem sült el mégsem rosszul, mert így egyrészt láttuk a Szent Miklós templomot, másrészt pedig találtunk egy elég jónak tűnő ajándékboltot, ahol Zsófi be tudott vásárolni a családjának. A szűk utcákban keringtünk kicsit, láttuk Claudio legendás sonkaboltját, amit Máté annyiszor emleget, mire megtaláltuk a múzeumot. Az óváros nagyon szép, egy dolog viszont nagyon sokat rontott az összképen: vajon miért engedhetik be az autósokat a sétálóutcákba? Ahelyett, hogy nyugodtan nézhettük volna az ódon házakat, végig arra kellett figyelni, hogy mikor ütnek el, vagy csak dudálnak le minket az útról.

A Casco Viejo egyik utcája:

 A baszk autósokról amúgy is lehetne írni egy egész fejezetet. Mediterrán vér? Pont annyira idióták, mint magyar barátaik. Ha rohanásról, dudálásról, vagy csak az agyatlan előzgetésekről van szó, akkor nem számít sem a piros lámpa, sem a záróvonal. Ezek mellett simán láttunk olyat is, hogy emberünk úgy veszi be a kanyart, hogy csak bal kézzel fogja a kormányt, a jobbal pedig a telefonját nyomogatja. Utóbbit nem itt, hanem a Frank Gehry hídnál éltük át, pár nappal korábban. Az Euskal Museoa, vagyis a Baszk Etnográfiai Múzeum épülete belülről jóval nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnik. 4 emeleten, tematikus termekben mutatja be a baszk nép történetét, és azokat a
mesterségeket, amikkel az évszázadok alatt a baszkok a kenyerüket keresték. Fejenként alig 3 euróért egy rendkívül tartalmas, nagyszerű kiállítást láthattunk. Belelkesedtem már rögtön az elején, Zsófi meg is jegyezte, hogy ez mennyivel jobban passzol hozzám, mint a Guggemheim világa.

Euskal Museoa:

A földszint udvarán baszk nemesi családok kőből faragott címerei, sírkövek, és egykori templomi szobrok voltak kiállítva, rövid leírásokkal a családok történetéről, és a legjelesebb tagjaik cselekedeteiről. Kicsit furcsa volt számomra, hogy mindezt miért az udvaron, a szabad ég alatt lehetett megtekinteni, de jó volt bolyongani kicsit közöttük. Oroszlánok azért voltak itt is, nem csak a San Mamésban.

Oroszlánok:

Az emeleteken pedig tematikusan berendezve a különböző mesterségek szobái voltak láthatóak. Elsőként a pásztorok szobáját láttuk, némi kitekintéssel a dél-amerikai baszk diaszpóráról. Ruhák, régi szerszámok, állatbőrök, de még egy berendezett lakóház is volt itt. Emellett több térkép, és leírások a különböző állatokról, és hogy melyik fajta Baszkföld mely részén volt elterjedt.

Baszk pásztor:

Ezután a halászok és bálnavadászok szobája következett, térképekkel, ruhákkal, korabeli hajókon használt szerszámokkal, szigonyokkal együtt. A térképek nagyrészt a Bizkaiai öbölt mutatták, és azokat a part menti városokat, amelyek alkalmasak voltak kikötésre. Nem volt sok ilyen. A szoba közepén egy tizenkilencedik századbeli csónak volt kiállítva, elég rémisztő volt belegondolni, hogy valamikor a baszkok ilyenekkel mentek bálnák ellen. Bár kétségtelenül sokkal férfiasabb küzdelem lehetett így, mintha egy hajóról egyszerűen megszigonyoznák volna az állatot.

Baszk bálnavadász csónak:

A kedvencem ebben a teremben az a plakát volt, ami egy 1907-ben, Bermeo városában megrendezett evezős versenyre toborozta a résztvevőket.:

A következő teremben is maradtunk a víznél, itt a tengeri hajózás és a térképészet tudományát mutatták be, kiemelten a Bilbaói Egyetem bemutatásával, ahol a leírás szerint már a középkorban is magas szinten oktatták a kartográfiai és a tengeri hajózáshoz szükséges ismereteket.:

Ezen kívül is voltak még tematikus szobák, a baszkföldi porcelángyártó manufaktúrákról, kovácsmesterségről, de még a Baszkföldön és a szomszédos Kantábria tartományban élő ősemberekről is voltak berendezve termek.

A legfelső szint a baszk nép egyetemes történetét mutatta be, kiemelve a nép legjelesebb képviselőit, Don Diego Lopez de Harótol kezdve, Inigo de Loyolán át egészen Miguel de Unamunóig. Ezen a szinten volt látható a gernikai tölgy törzsének egy megmaradt darabja. Így ha ki is maradt végül az utunkból az előzetesen betervezett Gernika, egy kicsit kaptunk a tölgyből és a város hagyományaiból így is.

Gernikai tölgy:

A legfelső szint, és egyben az egész kiállítás csúcspontja számomra az a gipszből készült térképmakett volt, ami kétszer akkora volt, mint a nappalink, és Bizkaia tartomány hegyeit, városait mutatta be. Sajnos a fotókon nem látszik jól, mert nem voltak megfelelőek a fényviszonyok, de jó fél órába telt, míg körbejártuk az egészet. A hegyek és a városok neveit kis, kitűzött zászlókkal jelölték, nagyon szépen meg volt csinálva az egész.

Bilbao és a Nervion folyó torkolata a maketton:

3-4 órát biztosan eltöltöttünk a múzeumban, és már déli 12 óra után jártunk, amikor kijöttünk a kapun. Elkezdtünk tehát keresni egy éttermet, ahol meg tudunk ebédelni. Ezzel egyébként bajban voltunk mindig, mert bár tapas-bárok egymás hegyén-hátán voltak a városban mindenhol, "rendes" éttermet viszont elég keveset találtunk, amit igen, az pedig rettentő drága volt. Végül az Arriaga színháztól nem messze, a Nervion partján akadtunk rá a megfelelő helyre. Máté gasztro-rovata következik. Egy nagyon hangulatos portugál étterembe tértünk be végül, ahol a pincér portugál volt, és csak törve beszélt spanyolul, így az eskerrik asko sem igazán működött, mint mindenhol máshol. Szerintem magyar hablatyolásnak gondolta emberünk. Viszont nagyon kedvesek voltak, és csak 8 euro volt a napi menü. Ha legközelebb Bilbaóban járunk, ide szeretnék majd megint eljönni. Első fogásnak zöldséglevest ettünk mindketten, ami nagyon finom volt. A második fogásnál pedig ezúttal nem Zsófi, hanem én voltam a bátrabb, és polipot rendeltem zöldséges rizzsel. "Drágám, de ugye tudod, hogy a pulpo az a polip?!" - figyelmeztetett a párom. De nem kellett figyelmeztetni, mert tényleg nagyon finom volt a polip. Körülbelül olyasmi íze volt, mint a nagyon omlós csirkének. Zsófi pedig rakott zöldséges tálat rendelt rizzsel, ő szintén nem panaszkodott utólag. A falon Lisszabonról volt kint rengeteg fotó, meg is beszéltük, hogy egyszer jó lenne ott is lefutni a marathont. A következő évek valamelyikében egyszer biztosan úti célunk lesz majd a portugál főváros is, és ha majd számon kértek emiatt, akkor elmondhatjuk, hogy Bilbaóban, egy portugál étteremben fogant meg ez a remek gondolat.

Portugál zöldségleves:

És a polip:

Az ebéd után elindultunk a Mirador de Artxanda felé, amit mint már a bevezetőben említettem, Máté ajánlott a figyelmünkbe, még itthon, az utunk előtt. Amiért utólag is nagyon hálás vagyok, és szeretném nagyon szépen megköszönni, Zsófi nevében is, mert egészen szuper élmény volt, és végül nagyszerű
két órát töltöttünk el itt.

Bilbao madártávlatból:

Az Artxanda egy igen meredek hegy neve, ami a város határában fekszik. Emlékeim szerint pár évvel ezelőtt tekert is erre a Baszk Körverseny kerékpáros mezőnye, amikor az Itzulia befutója Bilbaóban volt. Gyalog is fel lehet jutni a hegy tetejére, de célszerűbb siklóval felmenni, mert így alig 5 perc csak az út. A hegy tetején pedig van egy kilátó, ahonnan tökéletesen be lehet látni az egész várost, és mint fent kiderült, az egész környéket is, még az Atlanti-óceán is elég jól látszik innen. A siklóra a jegy pedig alig 60 eurocent volt, ami nagyjából 200 forint oda-vissza.

Guggenheim fentről nézve:

Ugyan hivatalosan Mirador (vagyis kilátó) a hely neve, de mégsem egy klasszikus, erdei kilátót képzeljetek el, sokkal inkább egy kisebb parkot a hegy tetején, ahol körbesétálva látható szinte minden, ami a környéken van. A legnagyobb szám persze Bilbao. A Guggenheim vagy a San Mamés innen nézve egészen lenyűgöző. De az is csak innen a magasból tűnt fel, hogy mennyire kanyargós folyó valójában a Nervion. A szállásunk helyét is könnyedén be tudtuk azonosítani, és látszott fentről az ablakunkból látható pelota-pálya is. Egészen kicsinek tűnt innen.

San Mamés, az Iberdrola torony takarásában:

A Kulturtapason volt egy cikk, pár nappal a hazaérkezésünk után, hogy az All around the Globe stábja
Bilbaóban járt. A cikkben a srácok baszk kísérőjét idézték, aki azt mondta, hogyha Bilbaóban csajozni
akarsz, akkor hozd el a lányt az Artxanda kilátóhoz. Maximálisan osztom ezt a nézetet! Bátran mondhatom, hogy nem csak engem, hanem Zsófit is lenyűgözte a hely szépsége. Nagyon ajánlom bárkinek, aki majd Bilbaóban jár, hogy az Artxandát semmiképpen se hagyja ki!

Az Artxandán:

Miután lejutottunk az Artxandáról, már késő délután volt, így sietnünk kellett, hogy még időben odaérjünk gyalog a Begona Katedrálishoz. Azt már előző este megnéztük a neten, hogy csak 16 óráig mehetnek be a látogatók. Ami időben még így is elérhetőnek tűnt, mert az Artxandától nem volt túl messze a Begona, ráadásul a térkép alapján sem tűnt nehéz feladatnak megtalálni a székesegyházat, hiszen az óváros széléről elindulva csak a Zumalacarregui-n kellett végigsétálnunk a célunkhoz. Persze gyanús volt már előzetesen is, hogy kicsit kanyargós az út, ebből persze gondolhattam volna már jó előre, hogy egyes szakaszokon felfelé kell majd haladnunk. De mégsem gondoltam erre. Ami ránk várt, az maga volt a pokol. 

Begona Katedrális:

Mert a Begonához vezető út valami förtelmesen meredek volt. És nem csak egyes szakaszai, hanem végig az egész. A tűző napon különösen nagy élmény volt felfelé kapaszkodni, ráadásul árnyék szinte sehol sem volt, ahol meg lehetett volna pihenni. Emellett a térképünk sem volt tökéletes, mert azon a Begona pont a legszélén volt, és az Zumalacarregui egyes részei nem is voltak megjelölve. Mint utólag kiderült, egy elég hosszú, szerpentines szakasz maradt le a térképről. Az út valóban odavezetett, ahova el akartunk jutni, csak jóval több idő alatt, mint ahogyan előzetesen terveztük. Uribarri városnegyed egy hegyre épült, rá kellett jönnöm. Másnap a futásunkon ismét jártunk erre, akkor sem volt kellemes az emelkedőkön ténferegni, de erről majd később. Egy szó mint száz, Uribarri városnegyed nem lett a barátom. Végül nem sikerült megérkeznünk 16 órára, és már mire odaértünk, bezárt a katedrális a látogatók előtt. Így csak kívülről csodálhattuk meg, de így is hatalmas élmény volt. A Begona előtt állva célszerű átértelmezni a nagy és a hatalmas fogalmát. Helyette használhatjuk bátran a gigászi és a monumentális szavakat.

Az egyik kedvenc képem az útról, Zsófi a Begona Katedrális előtt:

Ha azt mondom, hogy a Begona hatalmas, akkor messze járok az igazságtól. Ha viszont azt mondom, hogy gigászi méretű, akkor már sokkal közelebb. Persze milyen is legyen egy gótikus katedrális, ugye. Ezek az egészen hatalmas méretek képen sokkal kevésbé jönnek át, mint a valóságban. Sajnálom, hogy végül nem sikerült bejutnunk, de kívülről körbejárva is érdemes volt magunkat végigszenvedtünk a Zumalacarregui szerpentinjén. Haimar Zubeldia remélem jót röhögött rajtunk magában.

Begona:

Lefelé persze találtunk magunknak egy sokkal rövidebb utat, és a Parque Etxebarrián keresztülsétáltunk vissza a városba. Ugyanazt tudom elmondani, amit korábban is, és még térképen is jól látszik, hogy Bilbao tele van zöld területekkel, amik nagyon is élhetővé teszik a várost. Ha belegondolunk, hogy egy egykori iparvárosról beszélünk, emiatt ez a szememben különösen nagy érdem. Sokkal élhetőbbnek gondolom így egy hét alapján Bilbaót, mint Ózdot, Százhalombattát vagy Dunaújvárost, vagyis Bilbao egykori magyar sorstársait. Az Etxebarria Parkban a sok zöld mellett volt számos sportolásra alkalmas terület is, a futó- és biciliutakat nem is említve. Egy téren a helyi gyúrós Gorkák nyomták éppen a napi edzést, de volt itt gördeszka pálya, illetve egy hegyi alsóbb osztályú csapat műfüves focipályái is erre voltak. Az egyik műfüvesen éppen a "nagyok" edzettek, a hátsón pedig ránézésre azok meccseltek egymás ellen, akik éppen arra jártak. A Calle Quintanán keresztül, a Zubizuri hídtól nem messze értünk vissza a Nervion folyó mellé. A teret bizonyára nem napjaink egyik legjobb kerékpárosról, Nairo Quintanáról nevezték el, aki a Giro és a Vuelta mellett pár éve nyert Itzuliát – Baszk Kerékpáros Körversenyt - is, de azért így is megtetszett.

Parque Etxebarria:

Ezután a San Mamésig metróztunk, mert be kellett még ugranunk a közelben lévő Palacio Euskaldunába, hogy felvegyük a rajtszámunkat és a rajtcsomagunkat a másnapi versenyre. Hatalmas sor volt előttünk, de a BSI versenyeken tapasztalt magas szintű szervezéshez hasonló volt itt is a rendezők felkészültsége, így csak azért töltöttünk el 5 percnél többet az épületben, mert mindenképpen akartam venni egy pulcsit emlékbe, ami a versenyre készült. 20 euróért sikerült is megszereznem.

Szerintem nagyon jól néz ki, rajta van kicsiben a San Mamés és a Guggenheim is, a másnapi versenyen ugyanis a stadionnál volt a rajt, a múzeumnál pedig a cél. Volt kint egy üzenő fal is, ahová lehetett firkálni, írtam egy rövid üdvözlést.

Aupa Pena Hungria!

Hazafelé beugrottunk még az Eroskiba vacsorát és söröket venni, majd némi kerülővel, az Avenida Madariaga felé mentünk vissza a szállásunkra, hogy megnézzük a másnapi verseny útvonalának ezt a szakaszát is, amit még nem ismertünk a városból. Baromi meredek volt az út, már előre láttam, mekkorát fogok itt másnap este gyötrődni. A szálláson egyikünket sem kellett álomba ringatni, gyors vacsora után mindketten beestünk az ágyba, és aludtunk reggelig, a leghosszabb napunk volt a pénteki.

Így nézett ki a rajtcsomag:

A cím sok mindent elárul az elmúlt hét történéseiről. Volt itt minden, mint a búcsúban!

Kepáról. Hát úgy tűnik Kepa inkább oroszlán akar lenni, mint Nivea reklámarc. Tegnap közölte a klub a bombahírt, miszerint a fiatal kapus mégsem ír alá a Reálhoz, hanem meghosszabbítja szerződését. Kivásárlási ára 80 millió euró. Találgathatjuk, hogy mi történt, de a teljes igazság sosem fog kiderülni. Itt a blogon már el is készültek a Kepa búcsúztató bejegyzés körvonalai, de végül nem kellett posztolni. És mi nagyon örülünk, hogy nem kellett elégessük a fenti fényképet! 

Inaki Williams miután 2025-ig hosszabbított és mindent összetéve 108 millió euró a kivásárlási ára, péntek este a La Liga Loca szerint van-basten-i gólt varázsolt Getafe kapujába.

Újratárgyalják Inigo Cabacas ügyét! A 2012-ben a Schalke-elleni meccs után agyonlőtt Athletic szurkoló ügyvédje elérte, hogy újból bíróság elé kerüljön az ügy. reméljük ezúttal sikerül elítélni a gyilkosokat!

Elment Boveda. A 29 éves jobboldali védő másodszor hagyja el nevelőklubját. Boveda 11 évesen került a csapathoz, 18 évesen Eibarba szerződött, ahol részese volt a nagy menetelésnek: az Eibar három év alatt a harmadosztályból az elsőbe küzdötte magát. A 2015-16-os szezonban visszavásárolta az Athletic. Ismét piros-fehérben 71 hivatalos meccsen játszott, de a kevés játéklehetőség miatt múlt héten kérte szerződése felbontását, majd szabadon igazolhatóként a Deporba távozott.

Sok szerencsét Eneko, köszönünk mindent!  

Igen, b*szdmeg igazoltunk egy románt. Cristian Ganea a román válogatott és a Viitorul Constanta játékosa július elsejétől három évre az Athletic labdarúgója lesz.

Hogy a viharba kerül egy román balszélső az átigazolási politikájáról híres Athletic Bilbaóba?! Nos kérem, a híres csak-baszkok-játszhatnak-nálunk filozófia és elv a XXI. századra leszelídült és játszhatnak a klubban a Baszkföldön születettek (lásd Inaki Williams) és/vagy baszk klubban nevelkedettek (lásd Aymeric Laporte). Így jöhetett a képbe az ötszörös román válogatott, 25 esztendős, besztercei Ganea születésű, aki tizenegy éves korától hét éven át élt Basauriban. Cristian volt a Baskonia, az Indartxu futballistája és ami számunkra talán az "igazolás", hogy 2010 áprilisában bemutatkozott az U18-as baszk válogatottban. 

Miért kellett Ganea? Nyilván egy hasonló kaliberű védőt, középpályást nem igazoltunk volna. Viszont Cristian a Bilbao hiányposztjára érkezett, a bal oldalra. Ugyebár ott most Susaeta játszik. Ahol Muniain szokott, bár Kuko kicsit beljebb játszatta a mi Bart Simpsonunkat. Vagy Córdoba, aki még csak 21 lesz márciusban. Akár az ő helyükön, akár egyel hátrébb is bevethető. Mindemellett Ganea igazi tüzér:

Ganea az Athletic felnőtt csapatának hatodik külföldi játékosa, Biurrun (Brazília), Iturriaga (Mexikó), Amorebieta (Venezuela), Lizarazu (Franciaország) és Laporte (szintén Franciaország) után. Ez a vonal azonban minde bizonnyal tovább erősödik majd, egyrészt a hatalmas baszk diaszpóra miatt, másrészt a "fellazult" filozófia okán. 

Mindegy. Ahogy a mondás tartja: nőt, kocsit cserélhetsz, csapatot soha. Egy biztos egy baszko-román leigazolása miatt mi biztosan nem hagyjuk el az Athleticet!

Aupa Athletic! Beti zurekin!

Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Csütörtök - Guggenheim múzeum, Gran Via Lopez de Haro, majd egy újabb séta a Nervion partján

A San Mamés mellett a Guggenheim múzeum Bilbao másik olyan nevezetessége, amit nem szabad kihagyni, ha a városban jársz. Csütörtökön délelőtt így célba vettük, és tisztességesen be is jártuk a Guggenheimot és a környékét. Az épület egyszerűen lenyűgöző volt, a kiállítás maga viszont számomra sokkal kevésbé. Ezzel együtt is érdemes volt rászánni egy teljes délelőttöt a Guggenheimre, hiba lett volna úgy hazajönni, hogy ez kimarad az utunkból.

A reggeli után metróval jutottunk el a város főterére. A Plaza Moyúa a Gran Via Lopez de Haro sugárút közepén van, ami nagyjából a helyi Andrássy útnak felel meg. Federico Moyúa egy a századfordulón élő baszk politikus volt. Don Diego Lopez de Haro pedig egy középkori baszk nemes úr, Bizkaia grófja, aki megalapította Bilbaót valamikor a 13-14. században.

A Guggenheim még előző este:

A Plaza Moyúától az Alemane Recalde sugárúton kellett végigsétálnunk a turisták gyűrűjében, ami a Lopez de Harót merőlegesen keresztezi, és nagyjából 10 perc alatt már ott is voltunk a folyóparton a Guggenheim bejáratánál. A bejáratot egy baszott nagy, nagyjából 4 méter magas, virágokból összerakott kutya őrizte, amit imádtak a turisták. Az ajándékboltokban ezerszámra lehetett találni képeslapokat, hűtőmágneseket, meg hasonló semmire nem jó dolgokat, amik ezt a kutyát ábrázolták. A Puppy egy amerikai művész, Jeff Koons munkája, akárcsak a múzeum egyik teraszán látható tulipánok. Amúgy nem nézett ki rosszul. 

A Guggenheim kutyája és az Iderdrola torony:

A múzeum épülete egészen egyszerűen lenyűgöző. Egy kanadai építész, Frank Gehry tervezte, róla nevezték el azt a hidat is, ami a szállásunkhoz vezetett. 1997-ben nyílt meg a múzeum, ami azóta az új Bilbao védjegyévé vált, akárhol is olvasol a városról, a Guggenheimot biztosan az első helyen fogják megemlíteni, mint egy olyan helyet, amit feltétlenül meg kell látogatni.

A múzeumba 13 euro volt a belépő, és egy nagyon hosszú sort kellett végigvárnunk, mire bejutottunk. Itt már számítottunk rá, mi vár majd ránk, ezernyi turista és hatalmas tömeg a nagy hype miatt. Én a nagy tömeget mindig nehezen viseltem, most se volt ez másként, számomra sokat rontott az összképen, hogy ilyen sok embert kerülgetni kellett. Persze Bilbao önkormányzata nyilván nem Győri Tamást kérdezi meg személyesen, mit kellene csinálni a múzeummal. Valószínűleg jobban is járnak így. 

A földszinten Richard Serra, amerikai szobrász (?) állandó kiállítása, a Matter of Time névre hallgató, igazán monumentális konstellációja volt látható. Amiről amúgy az összes netes oldalon olvasni lehet, hogy mekkora nagy szám. Persze nekem már előzetesen is gyanús volt ez a fene nagy hype, emiatt kérdeztem meg Mátét még az utunk előtt, hogy mi a véleménye róla. 

 A Matter of Time bentről:

Máté azt válaszolta, hogy neki nagyon tetszett, ő 50 percen keresztül bolyongott Serra ellipszisei között, Ricsi viszont 10 perc után elköszönt tőle. Emiatt fenntartásokkal ugyan, de mégis nagyon kíváncsian vártam, milyen lesz a Matter of Time. Nagyjából azt is kaptam a kiállítástól, amire előzetesen számítottam. De megértettem mindkettőjük, Máté és Ricsi reakcióját egyaránt.

Hatalmas, helyenként szabályos, helyenként viszont ellipszis alakú, vasból készült falakat képzeljetek el egymás mellett, ami 10 évvel ezelőtt még barna színű volt, ma viszont már a vas oxidációja miatt inkább vörösesbarna, helyenként pedig teljesen vörös színűnek tűnt. Ez Serra elmondása szerint az idő múlását szimbolizálja.

 A Matter of Time makettjai, kicsiben:

Messziről - a bejárattól - nézve úgy tűnt az egész, mintha kicsi, de szabálytalan formájú falak lennének egymás mellett. Közelebb lépve az egyes építményekhez viszont feltűnt, mennyire monumentális méretű egyenként minden egyes darab. Az építmények mellé érve az jutott eszembe, mintha egy hatalmas viking hajó mellett állnánk, aminek nem is látjuk rendesen a tetejét.

Az építményekbe belépve pedig a Minotaurus labirintusa jutott eszembe, soha nem lehetett előre tudni, hova jutunk el az utunk végén. Volt olyan darab, ahonnan simán kijutottunk, de a legtöbb olyan volt, ahol a labirintus vége egy zsákutcába futott bele. Az ötödik ilyennél már elég rémisztő volt belépni ezzel a tudattal a szűk utcákba. A kanyargós utak ráadásul teljesen összezavarták a térérzékünket, amikor kijöttünk egy-egy épületből, nem mindig tudtuk, merre kell tovább haladni. Meg kellett keresni az első emelet korlátját, mint viszonyítási pontot, hogy ne az előző, hanem a következő labirintus felé induljunk el.

 Zsófi a Puente de la Salve "alatt":

Ami még feltűnt, az építmények akusztikája. Bentről-lentről nézve több irányba futottak a falak. Voltak olyan falak, amik lentről nézve ovális alakban távolodtak egymástól. Amikor itt beszéltünk Zsófival, kifutott a hang, és hangosabban kellett szólnunk a másikhoz, hogy megértsük egymást. Aztán voltak olyan falak is, amik felfelé közeledtek egymáshoz, és valahol a magasban szinte összeértek. Itt olyan visszhang volt, hogy a kettővel messzebbi fordulónál beszélő spanyol iskolás csoport lármája is hangosan hallatszott, és ha mondtam valamit Zsófinak, akkor visszhangozva hallottam a saját hangomat.

Nagyjából egy órát bolyongtunk Zsófival Richard Serra építményei között. Az első húsz percben annyi volt a benyomásom, hogy de bazmeg, mégis hol a faszomban vagyunk. Aztán utána elkezdtem megérteni, mit is akart a művész ezzel az egésszel, a hangok és a tér eltűnése után kb. úgy éreztem magam, mintha egy apró csepp lennék a tengerben, és azt se tudtam, hogy éppen a terem mely részén vagyunk. A hideg rázott ki ettől a gondolattól. Nem adta könnyen magát, de miután ráérzett az ember, igazán nyomasztóvá vált az egész helyszín. Örültem magamban, amikor végigértünk az utolsó labirintuson is, és visszajutottunk a kiindulási pontunkhoz. Ezzel együtt, még egyszer útnak indulnék erre a szürreális túrára, ha lenne rá lehetőségem, mert tényleg nagy élmény volt.

Jeff Koons tulipánjai:

Az első emelet erkélyéről csináltunk pár fotót Serra építményeiről, majd leállított minket a helyi biztonsági őr, no photo please, így ezt nem is erőltettük inkább a későbbiekben. Csak amikor nem figyelt senki.

 A Matter of Time fentről:

Majd elkezdtünk felfelé haladni, négy emeleten, különböző termekben kortárs művészek alkotásai voltak kiállítva, gyanúm szerint egyik sem volt állandó tárlat. Bill Viola művei legalábbis biztosan nem az állandó kiállítás része volt, ezt hirdették ugyanis rengeteg helyen a városban, mint az aktuális nagy szám. Nekem amúgy kimondottan tetszett. Pedig nehezen tudom körülírni, mit is láttunk valójában. Sötétített termekben 3D-s ábrák voltak egymás mellett, melyeken különböző népcsoportokhoz tartozó emberek feküdtek békésen a víz alatt. Nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen ők alszanak, vagy halottak, bár némelyiken látszott, hogy éppen lélegeznek, miközben a hajukat bizergálta a víz. Közben magnóról bejátszott vízzubogást is lehetett hallani végig, ami így leírva talán gagyinak tűnik, de ott a helyszínen, a megfelelő körítéssel elég hatásos volt. El is kezdtem belelkesedni, hogy jó lesz ez a tárlat, de aztán a többi szint termei erősen visszarángattak a földre.

 Bill Viola és Anni Albers kiállítását hirdetik a bejáratnál:

Mert ezután, ami következett a különböző szinteken, az minden sztereotípiának megfelelt, amit a kortárs képzőművészetről gondol az ember. Némelyikben még véltem felfedezni művészi értéket, például Anni Albers szövéseit én egészen biztosan nem tudnám reprodukálni, de a legtöbb művet igen, hasonlókat rajzolgathattam ugyanis az óvoda középső csoportjában. Zsófival azzal szórakoztunk, hogy adjunk leírást a művekről, melyikről mit gondolhatott a művész. Michael Jackson hagymaszeletelés közben elvágta a kezét, és összevérezte a konyhát. Józsi egy szál faszban sziklát mászik, miközben hullnak a fejére az almák, és hasonló blődebbnél blődebb magyarázatokat sikerült találnunk az egyes képekre. A "kedvencem" egy baromi nagy paca volt, amit egy német művész követett el, sajnos nem emlékszem már a nevére. Stephan, 5 éves óvodás megfogott kettő darab ecsetet, és kékkel rajzolt egy pacát. Majd miután véletlen ráömlött a sárga festék a képre, a másik ecsetével zöld festéket is pacsmagolt a vászonra - volt a leírásom. Aztán megnéztük, valójában mire gondolt a művész. A képet egy római kert ihlette, melyen a kék szín szimbolizálja az eget, a zöld a növényeket, a sárga pedig a ragyogó napsütést. Anyám pedig Tour de France-győztes kerékpáros lesz, és Mikel Landának hívják, gondoltam magamban. 

Nem akarok teljesen gyökérnek tűnni, mert a sok sznobkodó krikszkraksz között igenis voltak nagyon jó dolgok is, mint például Richard Serra vagy Bill Viola művei. A kiállítás nagy részére viszont egyetlen szót tudnék csak mondani, Mikel után szabadon: Joder!!! Vagy én vagyok nagyon hülye, hogy nem tudtam felnőni ehhez a szinthez, vagy a művészek vettek teljesen hülyére, és adták el 13 euróért a belépőt több ezer embernek. Az utóbbira gyanakszom inkább. 

Ami miatt mégis azt mondom, hogy megérte ide eljönni, az épület maga. Ami kívülről nézve is lenyűgöző, belülről nézve viszont egészen fenomenális volt. Frank Gehry egy zseni, én akkor is visszajönnék ide, ha egy darab kép nem lenne a falon, és csak az épületet járhatnám végig. Mert csak emiatt is megéri ide bejönni. Ahogy használja a teret, az egészen lenyűgözött. Néhol teljesen normális, emberi méretek uralkodtak, máshol viszont olyan szinten volt monumentális az építmény, hogy azt elmondani nem tudom. A negyedik szinten, nagyjából 50-60 méter magasban például egy egészen szűk hídon jutottunk át az egyik teremből a másikba. Lenézve onnan pontosan ugyanazt éreztem, mint amit Richard Serra labirintusában, hogy egy apró csepp vagyok csak a tengerben, akinek a világon semmi jelentősége sincs. Arról nem beszélve, hogy a fényviszonyok is óráról-órára változtak, ugyanazokra a helyekre visszatérve a termek közötti folyosók teljesen másnak tűntek az egyik órában, mint a másikban. Az alapból ezüstszínű falak aranynak látszottak, ha sütötte őket a nap, és teljesen feketének, ha árnyékban voltak. És mindez óráról órára változott. Lenyűgöző élmény volt. Matter of Time.

 A Puente de la Salve a Guggenheim egyik teraszáról nézve:

A Guggenheim után visszamentünk a Plaza Moyúára, majd végigsétáltunk a Gran Via Lopez de Harón, a város ezen részét csak a reptéri buszról láttuk eddig. Szebbnél szebb épületek voltak mindenfelé, illetve a város szívében egy hatalmas park, a Parque Dona Casilda, japánkerttel, pálmafákkal, szökőkúttal, és rengeteg turistával. A méretei és a funkciója alapján nagyjából a mi Népligetünkhöz tudnám hasonlítani. Nagyon szép volt az egész, rengeteg zöld övezetet építettek ki a belvárosban is a baszkok, ez alapján nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy Bilbao nem csak a turisták, hanem az itt lakók számára is egy élhető város. A sétánk végén pedig a Sagrado Corazón várt minket, egy hatalmas Jézus szobor vigyáz Bilbaóra.

 Plaza Moyúa:

Parque Dona Casilda a város szívében, ahol Zsófi szereti a napfényt:

Máté gasztro-rovata következik: ezután elmentünk a már előző nap megismert éttermünkbe ebédelni. Zsófi megint bevállalós volt, és ezúttal paellát rendelt kagylóval és rákkal. Elmondása szerint nagyon finom volt, én csak belekóstoltam, a kagyló tényleg finom, a rák húsa viszont nagyon rágós volt, különösen a lábait kellett ropogtatni. Nem mondanám, hogy ízlett. Én ugyanazt rendeltem első fogásnak, amit Zsófi evett előző nap, garnélát zöldséges tésztával. A rákról ugyanazt tudom elmondani, amit az előzőekben leírtam. Második fogásnak pedig Zsófi zöldséges tálat, én pedig pörköltet rendeltem krumplival és zöldségekkel. Na, ez speciel pont ugyanolyan volt, mint amilyet egy magyar étteremben is lehet enni. De nagyon ízlett, újabb jó pont volt ez az éttermünk mellett.

Baszk paella mixta, kagylóval:

Az ebéd után eltöltött rövid alvás és szieszta után délután ismét a Nervion folyó felé vettük az irányt. Metróval elmentünk a Moyúáig, majd ezúttal a Guggenheim és a Casco Viejo közötti részt jártuk be a folyóparton, nagyjából a Puente la Salve és a Puente de Arenal között.

A folyóparton akár végig is lehetne sétálni a város egyik végétől a másikig, nagyon hangulatos az egész. Teljesen normálisan ki van építve, ráadásul külön van választva a gyalogosok és a biciklisek része, akik itt érdekes módon, Pesttel ellentétben, teljesen jól meg is fértek egymás mellett, egyik fél sem akarta elvenni a másik részét. Séta közben kis parkok, játszóterek szegélyezték a rakpartot, illetve rengeteg futót láttunk ezúttal is. A hidak közül a legjobban a Zubizuri tetszett, ami az Isozaki tornyok közelében köti össze a város két oldalát. Nagyon jól néz ki, készültek is a fotók természetesen minden szögből.

 Zubizuri híd:

Az Arriaga színház melletti parkban, az óváros szélén leültünk pihenni egy kicsit. Az Arriaga színház épülete is nagyon impozáns, szerintem oda lehet tenni nyugodtan a mi Vígszínházunk mellé bátran. Zsófi evett egy fagyit, majd az Arenal hídon átmentünk, és a folyó másik oldalán sétáltunk vissza a szállásunkra, ami nem egy rövid szakasz, közel 10 kilométer volt az esti sétánk összege a Polar óra szerint. Otthon megvacsoráztunk, ittunk pár sört, átbeszéltük a másnapi terveket, majd lefeküdtünk aludni.

 Arriaga színház:

Nagy ajándékot kaptunk tegnap a Betistől! A zöld-fehér sevillai csapat túlpörgött és ostoba hibáinak hála kikapott, pedig az első 25-30 percben úgy nézett ki simán kikapunk Joaquinéktól. Iago már az elején bravúrral ütött kapufára egy labdát és meccs elején kétpercenként próbálkozott az ellen. 

Aztán jött a begőzölt Amat, Laporte felé rúgott, mire a játékvezető egyből az öltözőbe küldte törlesztésért. A 400. ligameccsét játszó RG okosan begurította a büntetőt. Megnyugodtunk ugyan de egyáltalán nem játszottunk jól, sőt. Annak ellenére, hogy Kuko megtalálta az ideáli középpályát - Susaeta-Rico-Itu-De Marcos - Rico sok labdát elszórt emiatt parázhattunk a második félidőben is. 

Elsősorban amiatt, hogy rengeteg helyzetünkből, mi egyet sem tudtunk berúgni. Legalább nyolcszor rúgtunk kapura, míg az ismét ostobáskodó Betis-védelem saját hálójába juttatta De Marcos passzát. Szóval s tettel, a Betis szépen kinyírta magát. 

Szép ajándékot kaptunk a Jézuskától. Hat veretlen bajnokival a hátunk mögött ünnepelhetünk, de a szokásos baszk válogatott meccs idén sajnos elmarad.

Láttátok a klub karácsonyi videóját? Óriási! Kérem, ahogy megjön Laporte, Williams speckó pacsija, ahogy Aduriz nyitja a pezsgőt! Mesteri dramaturgia és forgatókönyv! Ha láttátok, ha nem ezzel kívánunk boldog karácsonyt!

Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Szerda

Ha Bilbaóba mész, akkor mindenképpen menj el a San Mamésbe! Ez annyira alap, mint mondjuk Mohácson elmenni a busójárásra. Mégsem akartam itt tölteni a fél utunkat, mert Zsófi nem szereti a focit, és az Athleticről is csak annyit tud, amennyit én elmondtam neki. Zsófi nagyon rendes, odaadó lány, ha azt mondanám neki, hogy jövőre menjünk el az Andokba nyaralni, és takarítsunk toi-toi budikat Roberto Laiseka után, mert nekem az a vágyam, lehetséges, hogy abban is benne lenne. Ezzel viszont semmiképpen sem szeretnék visszaélni, és azt sem akartam, hogy én jól elvagyok valahol Bilbaóban, ő viszont nem érzi jól magát ott. Lezama emiatt maradt ki az utunkból. A San Mamést viszont meglátogattuk, rögtön a második napunk délelőttjén. Mert ha Bilbaóban jársz, a San Mamést egyszerűen nem lehet kihagyni, akár Athletic drukker vagy, akár nem. És szerencsére nem csak nekem volt ez a nap hatalmas élmény, hanem Zsófit is elkapta idővel a San Mamés szelleme!

Szóval az első teljes napunkon, szerda délelőtt a San Mamés volt az első úti célunk. Ami amúgy nem is volt messze a szállásunktól, mindössze tizenöt perc sétára, csak az Euskalduna Zubián kellett átsétálnunk, és már ott is voltunk a stadionnál. Ha nem lett volna kedvünk sétálni, mehettünk volna metróval is, egy metrómegállóra laktunk ugyanis a stadiontól, csak a Nervion folyó másik oldalán. A szállodánk előtt állva pedig minden reggel azzal kezdtük a napunkat, hogy megcsodáltuk a "Bilbao fölé leszállt ufót". 

Ezt láttuk minden reggel:

A stadion múzeumába 5 euro volt a belépő, ha emellett pedig részt akartál venni egy idegenvezetős stadiontúrán is, az összesen 15 euróba került. A múzeumot nem lehetett kihagyni a képletből, nem mintha ez lett volna a tervünk. 11:15-kor indult a túra, előtte alig egy óránk volt csak nézelődni a múzeumban. Ami elég kevés idő volt ahhoz, hogy rendesen megnézzünk mindent, szinte csak átszaladtunk rajta. Egy egész napot is érdemes lenne eltölteni ott, ha az ember normálisan körbe akarja járni.

San Mamés:

 De ennyi idő alatt is egészen lenyűgöző volt a múzeum. A bejárat után egy szénnel teli csille fogadott minket, utalva a város múltjára. Majd következett egy hosszú folyosó, ahol az 1900-as évek elejétől egészen az 1990-es évekig, 10 éves szakaszokra lebontva láthattunk ereklyéket a csapat múltjából, sajnos csak spanyol és baszk leírásokkal, az angolt én nagyon hiányoltam innen. Egy mez az 1910-es évekből, Iribar kesztyűje, Guerrero cipője, és hasonló érdekességek voltak kiállítva rögtön az első folyósón.

 A múzeum bejárata:

 A kiállított tárgyakkal szemközti falon pedig híres személyek és események portréi voltak láthatóak, hogy a hülye magyar turista is be tudja lőni, időben hol tartunk éppen. Wright fivérek, Albert Einstein, Marilyn Monroe, Eddy Merckx voltak ott többek között. A '90 éveket pedig Miguel Indurain, ötszörös Tour de France győztes navarrai baszk kerékpáros illusztrálta.

A folyosó végén egy mozivászon volt, ahol egy rettentő érdekes, 15 perces kis filmet láthattunk a csapat történelméről. Mindezt egy padon ülve lehetett végig nézni, ami az 1908-ban épült, eredeti falelátós stadion padjának egy rekonstruált darabja volt. Zsófit nagyjából itt kapta el a "gépszíj", a spanyol polgárháborús képek közben, amikor a helyiek attól féltek, hogy Franco tábornok le fogja bombázni a San Mamést is, ahogyan Gernikával megtette korábban. Bilbao ostroma előtt kétségbeesetten szedtek össze mindent a helyiek a stadionban, ami mozdítható, megdöbbentő képsorok voltak.

Egy mez az 1910-es évekből:

 A következő termet a San Mamés oroszlánja őrizte. Sajnos nem lehetett fotózni a múzeumban, így ami kép készült, az csak akkor jött össze, amikor az egyébként nagyon előzékeny őrünk éppen nem ránk figyelt. :)

San Mamés oroszlánja:

 Ugyanebben a teremben ki volt állítva az összes nemzetközi meccsen szerzett zászló, amit a csapatkapitányok cseréltek a meccsek előtt. Középpontban az Európa Liga menetelés alkalmával szerzett ereklyékkel. Schalke, Sporting, Atletico Madrid, a teljesség igénye nélkül. Emellett volt egy csomó régi mez is, Valverde 11-es számú szerelésével a középpontban. Illetve ott volt a régi San Mamés utolsó évének a szezonjából, 2013-ból, az összes csapatkapitányi karszalag is, amit Carlos Gurpegui cserélt a kollégáival. Puyol, Casillas, Manuel Pablo, csak pár név, akiknél hosszabb időre is leragadtam.

Aztán volt egy olyan terem, ahol műfű volt a padlón, és egy 3D-s játékban tizenegyest lehetett rúgni Iribarnak. Próbálkoztam. Az elsőt Roby Baggio módjára fölé basztam, a másodikat pedig El Chopo kivédte. Harmadszor már inkább nem álltam oda. Haha! Így nem mondhatom el magamról, hogy be tudtam volna lőni egy büntetőt Iribar kapujába.

Iribar kapuja:

 Aztán volt egy terem, ahol olyan monitorok voltak kiállítva, amilyeneket Puhl Sanyi és barátai nagy tudással nyomogatnak a Harmadik Félidőben. És ezeken meg lehetett nézni a csapat történetének legszebb góljait, kategóriákra bontva. A legszebb fejes gól például Adurizé volt a Real Madrid ellen, de Kuko Ziganda fejese a Barca ellen is ott volt a helyezettek között, akárcsak Laporte vagy Javi Martinez egy-egy hasonló megmozdulása. A legszebb szólót Yeste követte el utolsó meccsén a Bernabeuban, amikor 6-1-re nyert a Real, de Yeste lőtte a becsületgólt, majd kiintegetett János Károlynak kedvenc hippim. A gatyáját legalább nem tolta le, mint a Trabzonspor ellen. A második helyezett pedig Inaki Williams gólja volt az adott témában. A legszebb távoli lövés Orbaizé, az ominózus félpályás gólja volt ez a kupában, a második helyezett pedig Aduriz kapásgólja lett a Marseille ellen. A szurkolók szavazhattak, hogy a különböző témákban kinek a gólja volt a legszebb. Csak az utóbbi évek góljait néztük meg, mert a végén már rohannunk kellett, hogy elérjük a stadion túrát, de csak ebben az egy teremben is érdemes lenne elidőzni akár egy egész délelőttöt is a régi nagyok "társaságában", mert a legendás góloknak csak egy elenyésző részét néztük meg csak így is.

Az utolsó előtti teremben egy hatalmas nagy csapatkép volt, amin rajta volt az Athletic történetének az összes eddigi játékosa, kiemelve a legjobbakat. A kiemelt emberek esetében egy olyan kőre kellett rálépni, mint amilyen a Hollywood sétányon van, ha Zarra, Iribar vagy éppen Joseba Etxeberria életét akartuk kiemelni, és elolvasni a történetüket. Sietve megnézve is nagy élmény volt mindez.

Az utolsó teremben pedig nem mellesleg, de az Athletic trófeái voltak kiállítva, közte a 24 kupával, és a 8 bajnoki serleggel, utolsóként pedig a 2015-ben megnyert Super Kopával. Az utolsó két termen viszont már sajnos csak átrohanni volt időnk, hogy elérjük az idegenvezetős stadiontúránk kezdetét, amire már a belépővel kifizettük a részvételi lehetőségünket. Ide mindenképpen vissza szeretnék majd térni egyszer, és egy teljes napot rászánni arra, hogy kényelmesen is megnézhessem csapat múzeumát. Mert higgyétek el, érdemes!

A múzeum fantasztikus volt. Én a magam részéről nagyon jól ellettem volna a régi mezekkel, zászlókkal is, de az mégis nagyon tetszett benne, hogy a konzervativizmusa mellett is mennyire interaktív volt az egész. Tizenegyes Iribarnak, nyomogatható monitorok, stb. Belegondoltam, mi lenne itt, ha egy iskolás csoportot elhoznak ide, és csak a régi ereklyék lennének kint, valószínűleg percek múlva mindenki a telefonját nyomogatná. Így viszont van esély rá, hogy a mai, okostelefont nyomogató gyerekek is élveznék a helyet, és ragadna valami rájuk az Athletic szellemiségéből. Tetszett, hogy erre tudatosan figyeltek.

11:15-kor, az előre megbeszélt helyen egy kedves, fiatal baszk hölgy várt minket a múzeum kijáratánál, hogy idegenvezetőként körbevezessen minket a stadionban. A csoportunkban volt 4 öreg baszk, akik az új San Mamés miatt jöttek el Bilbaóba, egy japán srác, és mi ketten Zsófival. Idegenvezetőnk a baszkoknak spanyolul, a japán srácnak és nekünk pedig angolul mondta el a mondandóját, ami azért is volt jó mindannyiunknak, mert miközben idegenvezetőnk az egyik nyelven beszélt, addig a másik csoportnak bőven volt ideje fotókat készíteni az adott helyszínen.

A San Mamés gyepe:

 Utunkat a gyep mellett kezdtük, ami már önmagában is egy fénypont volt. Hallhattuk itt a stadion névadójának, San Mamésnek a történetét, aki mint tudjuk, egy ókori keresztény mártír volt, aki szerette az oroszlánokat, és őt is szerették az állatok. És miután a cirkuszban emiatt nem végeztek vele a fenevadak, a rómaiak keresztre feszítették őt. Innen ered a San Mamés oroszlánjainak története, a csapat stadionjának a neve, és az oroszlánok, mint a csapat beceneve és szimbóluma. Ezután elmondta a hölgy, mekkora pontosan a stadion mérete, hány néző fér el, mekkora a tető, és hogy ki szerezte az új stadion első gólját - Mikel San José -, hol ülnek a vip-vendégek, satöbbi, de én igazából itt csak bambultam. Mert annyira lenyűgözött a hely szelleme, ahol vagyunk, hogy azt el nem tudom mondani.

 A gyepen egyébként baszott nagy gépek voltak, olyanok, mint a szántóföldeken a locsoló berendezések. De ezek nem vizet locsoltak, hanem mesterséges napfénnyel sütötték a gyepet a nap 24 órájában. Egy olyan városban, ahol évi 200 napot esik az eső, erre nem kis szükség lehet, hogy játékra alkalmas legyen a pálya.

Ezután elindultunk a stadionban lévő sajtóközpont felé. És bementünk abba a terembe is, ahol Valverde vagy a játékosok adják a sajtótájékoztatókat. A wifi jelszó sanmames01, úgy amúgy.  És beültünk Valverde székébe, naná, hogy beültünk. 

A sajtóközpont:

 A sajtóterem után az öltözők felé indultunk, ahol minden játékosnak névre szóló helye volt, a mezszámaik sorrendjében egymás mellett. Persze ki voltak akasztva a mezeik is, nyilván a látogatók kedvéért. Aduriz 20-as számú meze már messziről kiszúrta a szemem, be is ültem pofátlanul a helyére. Szóval igen, itt készül a csapat legnagyobb sztárja a meccsekre.

Aduriz meze:

 Oscar De Marcos 18-as meze volt a másik célpontom, aki Carlos Gurpegui visszavonulása után megörökölte a csapatban a kedvenc számomat.

Az Athletic és a Doktor Éher 18-asa:

 De Iker Muniain meze volt a legérdekesebb, ugyanis Muni kiragasztotta a falra a begonai szűz képét, hozzá szokott imádkozni a meccsek előtt, ahogy az idegenvezetőnktől megtudtuk. Lehet, hogy tízesünk amúgy egy nem túl okos fiú, de hogy a szíve a helyén van, az egészen biztos.

Muniain meze és a Begona:

Az öltözők után az elnöki páholy felé vettük az irányt, ahová egy nagyon elegáns szobán keresztül lehet bejutni. A bőrből készült kanapék nem az Ikeából származtak, az a gyanúm. A falon kint van az összes olyan játékos képe, akik nemzetközi meccsen viselték az Athletic mezét, kiemelve azokat, akik egyben a csapatkapitányi karszalagot is birtokolták. Gurpeguit természetesen megcsodáltam magamnak, mire idegenvezetőnk meg is jegyezte, milyen tájékozott vagyok a csapattal kapcsolatban.  Urrutia elnök úr széke volt a legjobb helyen, a páholy közepén, mellette a mindenkori ellenfél elnökének tartják fenn a másik legjobb helyet a stadionban. Megkérdeztem, Iribar széke a 27-es számú.

A San Mamés az elnöki páholyból nézve:

 Ezután a játékos kijáró felé indultunk, a kispadok mellett kimehettünk a pálya mellé is. A legendás Pitxitxi szobrát a legtöbb meccs előtt megkoszorúzzák a csapatkapitányok. Pitxitxi az 1910-es években volt a csapat játékosa, legendás gólvágója, a spanyol bajnokság gólkirálya azóta is minden évben a Pitxitxi-trófeát kapja meg emlékül. 1924-ben, nagyon fiatalon halt meg tífuszban.

Pitxitxi szobra:

 Túránk a szurkolói shop bejáratánál ért véget, a bolton keresztül lehetett elhagyni a stadiont (haha, nagyon rutinosak a baszkok :D). Megköszöntük a kedves és tartalmas idegenvezetést, és a szívélyes vendéglátást, tényleg nagy élmény volt. Méltán büszkék az Athleticre a város lakói, a csapat múzeuma és a stadion pedig méltó a klub patinájához. Vettem egy sálat emlékbe, majd metróval visszamentünk a Deusto megállóhoz, hogy megkeressük azt az éttermet, amit a szállodai portásunk ajánlott előző este.

Máté gasztro-rovata következik. 11 euroért volt itt menu de día. Ez alatt egy 3 fogásos ebédet kell érteni, itallal - bor, sör vagy víz -, desszerttel és kávéval együtt. Fogásonként pedig 4-5 féle ételből lehetett választani. Csendben jelzem, itthon is nagyon hasonló árakkal dolgoznak, csak éppen itthon nem 1100 euro a minimálbér, nagyon nem! Zsófi bevállalós volt, és első fogásként garnélát rendelt zöldséges tésztával. Én pedig bolognai spagettit. Ehhez képest Zsófinak semmi baja nem volt egész héten, én viszont tisztességesen végigfostam az utat, emiatt nem egyszer kellett a későbbiekben beülni egy-egy tapas-bárba egy café con leche és egy cana cerveza kombóra. Találjátok ki, melyiket melyikünk fogyasztotta!

Garnéla zöldséges tésztával:

 Második fogásnak pedig mindketten egy sonkatálat rendeltünk, sült krumplival és tükörtojással, érdekes, nálunk ez inkább egy bőséges reggeli lenne, mint az ebéd egyik fogása, ezzel együtt nagyon finom volt. Az étteremnek egyébként igen jó forgalma volt, az öltönyös baszk öregurak mellett éppen úgy ide jártak a melós ruhás jó munkásemberek, mint a turisták is, jól megfértek egymás mellett a különböző társadalmi rétegek. A finom ebéd mellett pedig egy nagyon kedves, vendégszerető csapatot ismertünk meg itt, nem véletlenül jöttünk ide vissza ebédelni másnap is.

Krumpli és sonka tükörtojással:

 A vendégszeretet amúgy a szállodai portástól, pincérektől elkezdve, a múzeumok és a helyi tömegközlekedés alkalmazottain keresztül a járókelőkig bezárólag mindenkiről maximálisan elmondható volt, akármilyen kérdésünk volt, versenyben ugráltak körbe minket a helyiek, hogy segíteni tudjanak. Csendben mondom, hogy ezt a felfogást igazán irigyelhetjük tőlük, le a kalappal a baszkok hozzáállása előtt! Ha még a segítség után nem azt mondtam, hogy muchas gracias, hanem hogy eskerrik asko, a reakciókra szavak nincsenek! Akárhogy is, a baszkok nagyon szerethető emberek. Bilbao népe szereti a turistákat, és mindent megtesz azért, hogy jól érezzék magukat, és az útjuk végén pozitív élményekkel távozzanak a városból.

Ebéd után bevásároltunk estére a helyi Eroskiban, majd visszasétáltunk a szállásunkra sziesztázni egyet. Máté szerint a Keler sör nagyon finom, Egoitz szerint viszont "not an extra". Vettem pár doboz Kelert és pár doboz San Miguelt elsőre, letesztelni, melyiküknek volt igaza. Ha össze kellene hasonlítanom a kettőt, akkor a Keler az Arany Ászok, a San Miguel pedig nagyjából a Dreher szintje, hasonló áron, utóbbi durván 30 forinttal drágább. A magam részéről a San Miguelnél maradtam a későbbiekben. Vettünk emellett sonkát, vizet, bagettet, zöldségeket vacsorára, hasonló áron, mint amennyibe itthon is kerül egy hasonló bevásárlás. Nagyon tetszett egyébként az Eroski, amellett hogy baromi nagy választék volt - ez a városszéli kis boltocska háromszor akkora volt, mint Rákosligeten a CBA - , külön meg voltak kis zászlókkal jelölve a baszk termékek. Törekedtünk is arra, hogy lehetőleg ezeket vegyük.

Délután aludtunk egy rövidet a szállodában, majd este sétáltunk egy nagyobbat a városban. A Nervion partján elmentünk az Euskalduna zubiától egészen a Pedro Arrupe zubiáig, ahonnan már látszott a Guggenheim is, másnapi úti célunk. Majd a folyó másik oldalán jöttünk vissza. Ribera Botica Vieja, az egyetem épületei, majd visszafele az Iderdrola torony, a Zubiarte bevásárlóközpont, illeve a Palacio Euskalduna, amik útba estek.

Zsófi és az Iderdrola torony:

 Nagyon hangulatos amúgy a folyópart éjszaka, szép innen a város. Ami elsőre is szembetűnő volt, hogy mennyi futó volt a városban, akik itt teljesítették az esti edzésüket. Nagyon jó tempóban, teszem hozzá, ránézésre nem volt ritka a 4:00-4:30-as kilométerekkel közlekedők száma. Elsőre kicsit rácsodálkoztunk erre, de idővel megszoktuk mi is, akárcsak a helyiek, hozzá tartoztak a város képéhez. Eszembe jutott, hogy Mátéval évekkel ezelőtt beszélgettünk arról, hogy Bilbaóban mennyien sportolnak. Saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla, hogy ez mennyire így van. És jó volt ezt látni.

Egy park a Nervion partján:

 11 óra, és egy jó nagy séta után, már sötétben értünk vissza a szállásunkra. Gyorsan megvacsoráztunk, majd utána, mint akiket fejbe vágtak, úgy dőltünk be az ágyba aludni mindketten. Hosszú, de nagyon tartalmas nap volt ez, nagyon jól éreztük magunkat.

A város éjjel, az Euskalduna Zubiáról nézve:

Folytatása következik.

Ziganda edzői pályafutásának legnagyobb sikerét érte el tegnap, mivel az általa irányított Athletic Club megnyerte Európa Liga csoportját. 

Szeptember tizedike óta nem volt ilyen sima meccse a csapatnak, akkor a Girona ellen nyertünk 2-0-ra, igaz otthon, a San Mamesban. 

A csoportból való továbbjutáshoz egy döntetlen is elég lett volna, de olybá tűnik Adurizék nyerni járnak Lembergbe, három éve a Sahtart sikerült legyőzni, akkor a BL-ben, San José góljával.

Alapvető különbség volt a két meccs között, hogy most nem voltunk ott a lelátón. Illetve, hogy a Luhanszk azért nem egy Donyeck-erősségű gárda.

Ennek megfelelően már az első félidőben továbbjuthattunk volna: de Raul Garcia 16 méteres félfordulatos lövése kicsivel elkerülte a kaput, illetve a vonalbíró befújt egy lest - tévesen - mielőtt Inaki a kapuba talált volna. Aki nem látta a meccset elképzelheti a két kampósorrú mit reklamált!

A második félidőben mi irányítottunk. Raul Garcia kapufát rúgott, és ha valaki megtalálja a teljes meccset, az 52-53 perc környékén mindenképpen nézze meg Aduriz elfutását! 

Micsoda elegancia! Saját térfélről, három emberen át, tiszta lövőhelyzetig! Ezt látva arra a kijelentésre ragadtattam magam, hogyha emberünk nem lenne akkora paraszt, mint amekkora, Van Basten-i eleganciája volna. Idén már tíz gólnál jár, ami a bajnokságot és az EL-t illeti!

Aduriz minden kétséget kizárólag a futballtörténelem egyik legnagyobb csatára! 

Hogy ezt bizonyítsa a 70. percben fel is emelkedett az "adurizi" magasságokba és két ember között becsúsztatta Susaeta szabadrúgását a léc alá. 

Csak, hogy az utolsó öt percet meg ne húzzák az ukránok, RG tovább szomorította őket a 85. percben. 

A két főszereplő mellett Nunez mindenképp dicséretet érdemel, sokszor jól lépett közbe és jó labdákat is adott.

Izgulhatunk tehát tavasszal, de előbb majd hétfőn 1 óra körül, hátha valami jó kis ellenfelet kapunk!

Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Kedd

Aki ismer, pontosan tudja, mit jelent nekem Baszkföld. Évek óta szerettem volna eljutni oda, de valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy erre nem került sor. A Bilbao Marathon is évek óta ott motoszkált már a fejemben, mint lehetséges úti cél, mondhatom, hogy sok éves, bakancslistás álmom volt, hogy egyszer ott is lefussam a 42 kilométert. És marad is még egy darabig álom ez, de egyszer majd ennek is eljön az ideje. A város viszont lenyűgöző volt, pont olyan, mint ahogyan a képek alapján elképzeltem. A baszkok vendégszeretetére pedig nincsenek szavaim. Csodálatos 5 napot töltöttünk el Zsófival Bilbaóban, amiből azt gondolom, mindketten hónapokig töltekezni fogunk. Máténak külön szeretném megköszönni a hasznos tanácsait, mindkét hely - Artxanda kilátó és Getxo -, ahová elmentünk az ő tippjei után, telitalálat volt. Még akkor is, ha az óceánban való fürdés végül nem jött össze. De ezekről majd később.

Október 17-én, kedden hajnalban indultunk útnak, Düsseldorfon keresztül repültünk Bilbaóba, egy átszállással. Düsseldorfban ott voltunk időben, a bilbaói gép viszont egy órát késett, így egy helyett két órát kellett várni a csatlakozásra. De kora délután végül csak megérkeztünk a bilbaói reptérre, ahonnan busszal és metróval jutottunk el a hotelünkbe. Felhős idő fogadott minket, de szerencsére nem esett az eső. És bár legtöbbször felhős időnk volt a következő napokban is, igazán rossz időbe szerencsére nem futottunk bele, így Gernika kivételével mindenhova eljutottunk, amit előzetesen elterveztünk.

A szállásunk a Deusto metrómegállótól 10 perc sétára, közvetlenül a Nervion partján, a San Mamés-szal átlósan szemben volt. Az ablakunkból nem, de a hotel előtt állva jól látszott a stadion, ami később feldobta minden reggelemet. Amikor lefoglaltuk a szállást, ezt persze nem gondoltuk, de ez egy lepukkantabb része volt a városnak, legalábbis a Casco Viejo-hoz és környékéhez képest mindenképpen. Némi kavarodás után találtuk meg a hotelt, sikerült eltévednünk, dacára annak, hogy a térkép alapján elég egyértelműnek tűnt belőni a pontos helyet. A Canal de Deusto zavart meg, amiről azt gondoltam, hogy az a Nervion folyó. Végül, hosszas kavargás után egy csónakkészítő műhelyben kérdeztünk meg egy öreg, tagbaszakadt baszk bácsit, aki éppen egy hajót lakkozott, és pont úgy nézett ki, ahogy majd Pablo Orbaiz fog kinézni 20 év múlva. Az ő útbaigazításának köszönhetően mentünk át végül a Frank Gehry Zubián, és találtuk meg végre a hotelünket, már majdnem este 6 volt ekkor.

A város peremén egyébként egymást érték az építkezések, többek között a mi negyedünk is fel volt túrva. Egoitz elmondása szerint nagyon sokat szépült a város az elmúlt 10 évben, és a belvárosban valóban nyoma sem volt annak, hogy néhány évtizede Bilbao még bizony egy nehézipari központ volt. És mivel van eszük, a baszkok rájöttek, hogyha szép a város, akkor jönni fognak a turisták, akik majd itt költik el a pénzüket, ami nekik jó lesz. És tesznek is érte, hogy jöjjenek a vendégek, tényleg nagyon kedves, segítőkész volt mindenki. A belváros után a külső kerületekhez mostanra értek el, ma még persze ez a rész szegényebbnek tűnik, de idő kérdése, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a város peremét is tisztességesen ki fogják majd pofozni.

Nagy nehezen megtaláltuk végre a szállodánkat. A recepciósról már messziről látszott, hogy szereti a la riojai borokat, a leheletéről pedig érződött is, hogy aznap már fogyasztott szeszt. Egyébként egy nagyon rendes fickó volt, és önként, örömmel terelgette a két hülye magyart, akiknek volt annyi eszük, hogy 3000 kilométert utazzanak azért, hogy láthassák Bilbaót. Egy középkorú nővel voltak váltásban, mindketten nagyon sokat segítettek az eligazodásban. Az éttermet például, ahol kétszer is ebédeltünk, a recepciósunk tanácsára kerestük meg, és nem is csalódtunk, 11 euróért olyan 3 fogásos ebédet ettünk, amire egy szavunk sem lehetett. Getxóban pedig a másik recepciósunk útmutatása alapján igazodtunk el az utolsó napunkon, ami szintén hatalmas ötlet volt, kár lett volna kihagyni. De erről is majd később. 

Borszagú emberünk egyébként azzal kezdte, hogy előrántott a fiókjából egy Bilbao térképet, amit nekünk is adott, majd bekarikázta hol vagyunk most, megmutatta hol a legközelebbi metrómegálló - a Deusto -, majd bekarikázta, hogy hol van a közelben a legjobb étterem, és a legközelebbi Eroski, ami tulajdonképpen a baszk Lidl. És bekarikázta azokat a részeket is a városban, ahová szerinte mindenképpen menjünk majd el. San Mamés, Plaza Moyúa, Plaza Euskadi és környéke, Guggenheim, Casco Viejo és a Begona Katedrális voltak a tippjei, túl sok meglepetés azért nem ért minket ezekkel az ötletekkel. Ja, és kisatírozta a város feketék lakta negyedét, ahová semmiképpen se menjünk, mert szerinte veszélyes. Egoitz szerint nem különösebben az, de ezt nem tudom, mert arra végül nem jártunk. Nagyon rendes volt ez tőle, és rengeteget segített, sok kavargástól mentett meg minket azzal a következő napunkon, hogy tudtuk előre, hova megyünk majd ebédelni, és hogy hol van az Eroski, ahol majd a vacsoránkat és a San Miguel söröket be lehet szerezni estére. Hálás is voltam neki, rögtön az első napon jó benyomást keltettek ezzel a baszkok, ahogy a turistákkal bántak, az előtt le a kalappal! Már csak emiatt is nagyon szívesen fogunk visszamenni Bilbaóba legközelebb. És ha csak rajtam múlik, a szállásunk legközelebb is a Ria de Bilbao lesz!

Ezt láttuk az ablakból:

Miután becsekkoltunk a szállodába, és megnéztük az egyébként egészen remek szobánkat, ledobtuk a csomagjainkat, és rohantunk is vissza a városba, hogy találkozzunk Egoitzékkal. A repülő késése, és a kavargás miatt eleve két órával később indultunk csak el, mint ahogy eredetileg terveztük, így 18 óra helyett csak 18:30-kor, fél óra késéssel értünk oda Zsófival a megbeszélt helyre. Ami mi más is lehetett volna, mint a San Mamés. És ahol már várt minket Mikel, Egoitz és Jorge. Nagyon fáradtak és éhesek voltunk mindketten a hosszú utunk után, de nem volt másik este, amikor összehozhattuk volna ezt a találkozót, mert Egoitz és barátai másnap hajnalban repültek is Svédországba az Athletic-kel, hogy megnézzék az Östersunds elleni meccset. És csak vasárnap értek haza, amikor már mi is otthon, illetve egészen pontosan úton, Düsseldorfban voltunk.

Be is ültünk rögtön a San Mamés bárjába, ahol végre ettünk egy hamburgert, ami szinte életet mentett. Otthon reggeliztünk, majd az ebédünk csak egy-egy szendvics volt a düsseldorfi repülőtéren, összesen 12 euroért. Szóval ez a hamburger most nagyon kellett. Mikel lelkesen mutogatta, hogy a régi San Mamés nem pontosan ott volt, ahol a mai stadion van, hanem 90 fokkal elforgatva. És a bárban meg is volt jelölve az eredeti alapvonal helye, a pult pedig éppen ott volt, ahol valaha az egyik kapu állt, amit Gorka Iraizoz annyiszor őrzött. A bár ablakából pedig rá lehetett látni a San Mamés gyepére. Egoitzéknak ez már persze nem volt új látvány, számomra viszont egyenesen lenyűgöző volt. Zsófi - Mikeléknek az egyszerűség kedvéért Sofía - pedig csak csendesen tűrte a hóbortjaimat. 

Egoitz és én a San Mamés pubjában:

A pub falán fekete-fehér képek voltak a régi nagyokról és a régi meccsekről. És az első kép, amit megláttam, rögtön letaglózott. Bazmeg őt ismerem, ő Puskás Ferenc, aki csapatkapitányként vezette ki a csapatát a San Mamés gyepére! Kézenfekvő megoldás lenne persze, hogy egy Athletic - Real Madrid meccsen készült a fotó. De nem. Tanakodtunk Egoitz-cal, milyen kép lehet ez, de ő sem tudta a választ, pedig Txetxu Rojotól Patxi Salinasig nyilván szinte mindenkit felismert, akinek a képe kint volt a falon. Este, a szállodában gugliztam ki a megoldást. 1956. október elején készült a kép a San Mamésban, amikor az Athletic a Kispest-Honvéd ellen játszott BEK-meccset, és nyert 3-2-re. A visszavágót semleges pályán, Brüsszelben játszották le a csapatok, mert nem mellesleg közben Pesten kitört a forradalom. Ott 3-3 lett a végeredmény, így az Athletic jutott a következő körbe. Puskásék pedig a meccs után még elmentek egy dél-amerikai túrára, ahonnan rajta kívül Kocsis és Czibor sem tértek haza. Öcsi később a Real Madridban, Kocka és Púpos pedig a Barcelonában váltak legendává az ötvenes évek második felében, és a korai hatvanas években. És tudtommal mindhárman az Athletic ellen játszották az utolsó hivatalos meccsüket a Honvéd mezében. Megdöbbentő volt ezt a képet látni a San Mamés kocsmájában ülve, és mérhetetlen büszkeséggel töltött el, hogy kint volt a falon Puskásék képe.

Puskás Ferenc képe a San Mamés bárjának falán:

Miután megettük a hamburgert a San Mamésban, metróra ültünk, és a Casco Viejo (baszkul Zazpikaleak) felé vettük az irányt, és a bevetettük magunkat a történelmi óváros bárjaiba. Egoitz tökéletes idegenvezetőnk volt egész este, mindent megtett azért, hogy minél többet lássunk a városból, és hogy jól érezzük magunkat. Az óváros tele van tapas-bárokkal. A tapas (baszk nyelven pintxo) egy kicsi szendvicset jelent, egy-másfél euróért, amit a baszkok előszeretettel esznek a kocsmatúráik alatt. A tapas-bárok pedig elég kicsi helyek, egyszerre kényelmesen 6-8 embernél többen nem férnek el egy-egy ilyen bárban. De senki nem is marad sokáig egy helyen, mindenki megeszi a tapasát, megissza a 3 deci sörét, majd megy is tovább, és ül be a következő helyre, amelyek egymás hegyén-hátán vannak a városban. Egy este 5-6 ilyen helyet is végiglátogatnak a baszkok, és miután berúgtak, hazamennek. Mi is hasonlóan tettünk, alkalmazkodtunk a helyi szokásokhoz, és legalább 5-6 tapas-bárt végig is látogattunk a Casco Viejóban az első esténken.

A Casco Viejo egyik bárjában. Egoitz, Mikel, Jorge, Zsófi és én:

Sok mindenről beszélgettünk este, először is arról, hogy Mikel az előző hétvégén edzőként volt jelen az Iberlanda meccsén. El is tűnt fél órára, amikor csörgött a telefonja, ezután Egoitz röhögve mesélte, hogy az elnök úr beugatott valamit a bírónak (gondolom a puta és a joder szavak benne voltak a mondandójában), ami után a spanyol szövetség 2 meccsre eltiltotta a kispadtól. Ezek után próbált alkudni, hogy légyszi, legyen csak egy meccs az eltiltása, amin én nagyon hangosan röhögtem. :) Illetve természetesen szóba került a baszk kerékpársport, és sok minden ennek kapcsán. Többek között, hogy Jon Odriozola csapata, a Murias Euskadi jövőre prokontinentális (másodosztálynak megfelelő szint) szinten folytatja, és jövőre szabad kártyával indulhatnak majd az Itzulián, a Klasika Donostián, és ami a legfontosabb, hogy a Vueltán is. És szóba került a Fundacion Euskadi is, ami az egykori Euskaltel csapat jogutódja, de az elmúlt pár évben amatőr szinten versenyeztek csak. Idén ősszel viszont megvette a csapatot a remek baszk kerékpáros, Mikel Landa, aki ott nevelkedett sok évvel korábban. És az Etxeondo és az Orbea mellett Landa lesz a csapat szponzora jövőre, aminek köszönhetően 2018-tól ismét visszatérnek a profi mezőnybe. Igaz, az első évben csak kontinentális (harmadosztályt jelentő) szinten. És a csapat versenyzője lesz jövőre a jelenleg 22 éves Txomin Juaristi Arrieta is, akit én amúgy egy rettentő tehetséges fiatal versenyzőnek gondolok. És akiről kiderült, hogy Egoitz rokona. Mert Egoitz családjának az egyik ága ugyanonnan származik, Markina-Xemein városából, ahonnan Juaristi is, és Ego nagypapáját szintén Juaristinek hívják. Ezek után egyértelmű, hogy még jobban fogok drukkolni Txomónak, mint ahogy eddig tettem. :)

Txomin Juaristi profilja a sitio de ciclismo oldalon.

És belefutottunk egy Katalónia melletti szimpátia-tüntetésbe is, amire Egoitz csak meghúzta a vállát, mondván, hogy nagyjából a századik ilyen volt ez az elmúlt 10 napban. Nekünk viszont ez újdonság volt, nagyon durva indulatok forrongnak Spanyolországban mostanság az érvénytelennek nyilvánított katalán népszavazás kapcsán, amit a spanyol kormány megpróbál a szőnyeg alá söpörni, de ez egyre kevésbé megy. Az idő dönti el, mi lesz ennek az egésznek a vége, de én a magam részéről nagyon drukkolok a baszkoknak és a katalánoknak is, hogy sikerüljön kivívni a függetlenségüket!

Éjfél felé jártunk, amikor elindultunk haza. Mikel és Jorge Egoitznál aludtak, mert másnap hajnalban utaztak Svédországba, minket pedig Ego visszavitt a szállásunkig autóval. Az este mondata természetesen Mikeltől származik, legendary Torossze Miklós, very beautiful city. Toledo very beautiful city, but Torossze Miklós, best city. Fogalmam nem volt, mire gondolhat emberünk. A telefonján mutatta meg, miután megkereste a települést wikipedián, hogy Törökszentmiklósra gondolt. Azóta is ezen röhögünk Zsófival.

Baromi hosszú, fárasztó nap volt, de nagyon jól indult az utunk. Zsófival pillanatok alatt beestünk az ágyba, és aludtunk is el, hogy másnapra legyen elegendő erőnk. Mondanom sem kell, hogy nagyszerű élményekkel feltöltve.

Folytatása következik.

Kuko Ziganda az Athletic történetének legsötétebb lapjait írja.

Tegnap este 95. percben szerzett góllal az 1969-ben alapított, 100 férőhelyes "stadionnal" bíró, harmadosztályú Formentera kiverte a kupából a 24-szeres kupagyőztes Athletic Bilbaót.

Elfogytak a jelzők, ezt a produkciót nem lehet szavakkal illetni. Szégyen és gyalázat ami történik. Nem, nem feltétlenül azzal van a baj, hogy harmadik ligás csapat kivert minket a kupa, számunkra első fordulójából. A 2012-13-as szezonban az akkor szintén Segunda B-s Eibar vert ki minket.

A játékkal, a motiváció hiánnyal, az ötlettelenséggel van baj. Azzal van a baj, hogy 25 idei tétmeccsünkből 8-at nyertünk meg. Hogy nézhetetlenek a meccseink. És nem mentség, hogy nincs Benat, Muni, De Marcos, Yeray. És különösen az volt a bosszantó, hogy Kuko a saját növendékeit sem tudja irányítani, hiszen tegnap tulajdonképpen egy három évvel ezelőtti Bilbao Athletic állt fel - Willy, Córdoba, Aketxe, Lekue, Sabin, Vesga - rutinos játékosokkal kiegészítve.Teljes kilátástalanság.

Szombaton Real, jövő csütörtökön Zorya, Lvovban. 

Én új edzőt szeretnénk a Mikulástól!