Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Szerda

Ha Bilbaóba mész, akkor mindenképpen menj el a San Mamésbe! Ez annyira alap, mint mondjuk Mohácson elmenni a busójárásra. Mégsem akartam itt tölteni a fél utunkat, mert Zsófi nem szereti a focit, és az Athleticről is csak annyit tud, amennyit én elmondtam neki. Zsófi nagyon rendes, odaadó lány, ha azt mondanám neki, hogy jövőre menjünk el az Andokba nyaralni, és takarítsunk toi-toi budikat Roberto Laiseka után, mert nekem az a vágyam, lehetséges, hogy abban is benne lenne. Ezzel viszont semmiképpen sem szeretnék visszaélni, és azt sem akartam, hogy én jól elvagyok valahol Bilbaóban, ő viszont nem érzi jól magát ott. Lezama emiatt maradt ki az utunkból. A San Mamést viszont meglátogattuk, rögtön a második napunk délelőttjén. Mert ha Bilbaóban jársz, a San Mamést egyszerűen nem lehet kihagyni, akár Athletic drukker vagy, akár nem. És szerencsére nem csak nekem volt ez a nap hatalmas élmény, hanem Zsófit is elkapta idővel a San Mamés szelleme!

Szóval az első teljes napunkon, szerda délelőtt a San Mamés volt az első úti célunk. Ami amúgy nem is volt messze a szállásunktól, mindössze tizenöt perc sétára, csak az Euskalduna Zubián kellett átsétálnunk, és már ott is voltunk a stadionnál. Ha nem lett volna kedvünk sétálni, mehettünk volna metróval is, egy metrómegállóra laktunk ugyanis a stadiontól, csak a Nervion folyó másik oldalán. A szállodánk előtt állva pedig minden reggel azzal kezdtük a napunkat, hogy megcsodáltuk a "Bilbao fölé leszállt ufót". 

Ezt láttuk minden reggel:

A stadion múzeumába 5 euro volt a belépő, ha emellett pedig részt akartál venni egy idegenvezetős stadiontúrán is, az összesen 15 euróba került. A múzeumot nem lehetett kihagyni a képletből, nem mintha ez lett volna a tervünk. 11:15-kor indult a túra, előtte alig egy óránk volt csak nézelődni a múzeumban. Ami elég kevés idő volt ahhoz, hogy rendesen megnézzünk mindent, szinte csak átszaladtunk rajta. Egy egész napot is érdemes lenne eltölteni ott, ha az ember normálisan körbe akarja járni.

San Mamés:

 De ennyi idő alatt is egészen lenyűgöző volt a múzeum. A bejárat után egy szénnel teli csille fogadott minket, utalva a város múltjára. Majd következett egy hosszú folyosó, ahol az 1900-as évek elejétől egészen az 1990-es évekig, 10 éves szakaszokra lebontva láthattunk ereklyéket a csapat múltjából, sajnos csak spanyol és baszk leírásokkal, az angolt én nagyon hiányoltam innen. Egy mez az 1910-es évekből, Iribar kesztyűje, Guerrero cipője, és hasonló érdekességek voltak kiállítva rögtön az első folyósón.

 A múzeum bejárata:

 A kiállított tárgyakkal szemközti falon pedig híres személyek és események portréi voltak láthatóak, hogy a hülye magyar turista is be tudja lőni, időben hol tartunk éppen. Wright fivérek, Albert Einstein, Marilyn Monroe, Eddy Merckx voltak ott többek között. A '90 éveket pedig Miguel Indurain, ötszörös Tour de France győztes navarrai baszk kerékpáros illusztrálta.

A folyosó végén egy mozivászon volt, ahol egy rettentő érdekes, 15 perces kis filmet láthattunk a csapat történelméről. Mindezt egy padon ülve lehetett végig nézni, ami az 1908-ban épült, eredeti falelátós stadion padjának egy rekonstruált darabja volt. Zsófit nagyjából itt kapta el a "gépszíj", a spanyol polgárháborús képek közben, amikor a helyiek attól féltek, hogy Franco tábornok le fogja bombázni a San Mamést is, ahogyan Gernikával megtette korábban. Bilbao ostroma előtt kétségbeesetten szedtek össze mindent a helyiek a stadionban, ami mozdítható, megdöbbentő képsorok voltak.

Egy mez az 1910-es évekből:

 A következő termet a San Mamés oroszlánja őrizte. Sajnos nem lehetett fotózni a múzeumban, így ami kép készült, az csak akkor jött össze, amikor az egyébként nagyon előzékeny őrünk éppen nem ránk figyelt. :)

San Mamés oroszlánja:

 Ugyanebben a teremben ki volt állítva az összes nemzetközi meccsen szerzett zászló, amit a csapatkapitányok cseréltek a meccsek előtt. Középpontban az Európa Liga menetelés alkalmával szerzett ereklyékkel. Schalke, Sporting, Atletico Madrid, a teljesség igénye nélkül. Emellett volt egy csomó régi mez is, Valverde 11-es számú szerelésével a középpontban. Illetve ott volt a régi San Mamés utolsó évének a szezonjából, 2013-ból, az összes csapatkapitányi karszalag is, amit Carlos Gurpegui cserélt a kollégáival. Puyol, Casillas, Manuel Pablo, csak pár név, akiknél hosszabb időre is leragadtam.

Aztán volt egy olyan terem, ahol műfű volt a padlón, és egy 3D-s játékban tizenegyest lehetett rúgni Iribarnak. Próbálkoztam. Az elsőt Roby Baggio módjára fölé basztam, a másodikat pedig El Chopo kivédte. Harmadszor már inkább nem álltam oda. Haha! Így nem mondhatom el magamról, hogy be tudtam volna lőni egy büntetőt Iribar kapujába.

Iribar kapuja:

 Aztán volt egy terem, ahol olyan monitorok voltak kiállítva, amilyeneket Puhl Sanyi és barátai nagy tudással nyomogatnak a Harmadik Félidőben. És ezeken meg lehetett nézni a csapat történetének legszebb góljait, kategóriákra bontva. A legszebb fejes gól például Adurizé volt a Real Madrid ellen, de Kuko Ziganda fejese a Barca ellen is ott volt a helyezettek között, akárcsak Laporte vagy Javi Martinez egy-egy hasonló megmozdulása. A legszebb szólót Yeste követte el utolsó meccsén a Bernabeuban, amikor 6-1-re nyert a Real, de Yeste lőtte a becsületgólt, majd kiintegetett János Károlynak kedvenc hippim. A gatyáját legalább nem tolta le, mint a Trabzonspor ellen. A második helyezett pedig Inaki Williams gólja volt az adott témában. A legszebb távoli lövés Orbaizé, az ominózus félpályás gólja volt ez a kupában, a második helyezett pedig Aduriz kapásgólja lett a Marseille ellen. A szurkolók szavazhattak, hogy a különböző témákban kinek a gólja volt a legszebb. Csak az utóbbi évek góljait néztük meg, mert a végén már rohannunk kellett, hogy elérjük a stadion túrát, de csak ebben az egy teremben is érdemes lenne elidőzni akár egy egész délelőttöt is a régi nagyok "társaságában", mert a legendás góloknak csak egy elenyésző részét néztük meg csak így is.

Az utolsó előtti teremben egy hatalmas nagy csapatkép volt, amin rajta volt az Athletic történetének az összes eddigi játékosa, kiemelve a legjobbakat. A kiemelt emberek esetében egy olyan kőre kellett rálépni, mint amilyen a Hollywood sétányon van, ha Zarra, Iribar vagy éppen Joseba Etxeberria életét akartuk kiemelni, és elolvasni a történetüket. Sietve megnézve is nagy élmény volt mindez.

Az utolsó teremben pedig nem mellesleg, de az Athletic trófeái voltak kiállítva, közte a 24 kupával, és a 8 bajnoki serleggel, utolsóként pedig a 2015-ben megnyert Super Kopával. Az utolsó két termen viszont már sajnos csak átrohanni volt időnk, hogy elérjük az idegenvezetős stadiontúránk kezdetét, amire már a belépővel kifizettük a részvételi lehetőségünket. Ide mindenképpen vissza szeretnék majd térni egyszer, és egy teljes napot rászánni arra, hogy kényelmesen is megnézhessem csapat múzeumát. Mert higgyétek el, érdemes!

A múzeum fantasztikus volt. Én a magam részéről nagyon jól ellettem volna a régi mezekkel, zászlókkal is, de az mégis nagyon tetszett benne, hogy a konzervativizmusa mellett is mennyire interaktív volt az egész. Tizenegyes Iribarnak, nyomogatható monitorok, stb. Belegondoltam, mi lenne itt, ha egy iskolás csoportot elhoznak ide, és csak a régi ereklyék lennének kint, valószínűleg percek múlva mindenki a telefonját nyomogatná. Így viszont van esély rá, hogy a mai, okostelefont nyomogató gyerekek is élveznék a helyet, és ragadna valami rájuk az Athletic szellemiségéből. Tetszett, hogy erre tudatosan figyeltek.

11:15-kor, az előre megbeszélt helyen egy kedves, fiatal baszk hölgy várt minket a múzeum kijáratánál, hogy idegenvezetőként körbevezessen minket a stadionban. A csoportunkban volt 4 öreg baszk, akik az új San Mamés miatt jöttek el Bilbaóba, egy japán srác, és mi ketten Zsófival. Idegenvezetőnk a baszkoknak spanyolul, a japán srácnak és nekünk pedig angolul mondta el a mondandóját, ami azért is volt jó mindannyiunknak, mert miközben idegenvezetőnk az egyik nyelven beszélt, addig a másik csoportnak bőven volt ideje fotókat készíteni az adott helyszínen.

A San Mamés gyepe:

 Utunkat a gyep mellett kezdtük, ami már önmagában is egy fénypont volt. Hallhattuk itt a stadion névadójának, San Mamésnek a történetét, aki mint tudjuk, egy ókori keresztény mártír volt, aki szerette az oroszlánokat, és őt is szerették az állatok. És miután a cirkuszban emiatt nem végeztek vele a fenevadak, a rómaiak keresztre feszítették őt. Innen ered a San Mamés oroszlánjainak története, a csapat stadionjának a neve, és az oroszlánok, mint a csapat beceneve és szimbóluma. Ezután elmondta a hölgy, mekkora pontosan a stadion mérete, hány néző fér el, mekkora a tető, és hogy ki szerezte az új stadion első gólját - Mikel San José -, hol ülnek a vip-vendégek, satöbbi, de én igazából itt csak bambultam. Mert annyira lenyűgözött a hely szelleme, ahol vagyunk, hogy azt el nem tudom mondani.

 A gyepen egyébként baszott nagy gépek voltak, olyanok, mint a szántóföldeken a locsoló berendezések. De ezek nem vizet locsoltak, hanem mesterséges napfénnyel sütötték a gyepet a nap 24 órájában. Egy olyan városban, ahol évi 200 napot esik az eső, erre nem kis szükség lehet, hogy játékra alkalmas legyen a pálya.

Ezután elindultunk a stadionban lévő sajtóközpont felé. És bementünk abba a terembe is, ahol Valverde vagy a játékosok adják a sajtótájékoztatókat. A wifi jelszó sanmames01, úgy amúgy.  És beültünk Valverde székébe, naná, hogy beültünk. 

A sajtóközpont:

 A sajtóterem után az öltözők felé indultunk, ahol minden játékosnak névre szóló helye volt, a mezszámaik sorrendjében egymás mellett. Persze ki voltak akasztva a mezeik is, nyilván a látogatók kedvéért. Aduriz 20-as számú meze már messziről kiszúrta a szemem, be is ültem pofátlanul a helyére. Szóval igen, itt készül a csapat legnagyobb sztárja a meccsekre.

Aduriz meze:

 Oscar De Marcos 18-as meze volt a másik célpontom, aki Carlos Gurpegui visszavonulása után megörökölte a csapatban a kedvenc számomat.

Az Athletic és a Doktor Éher 18-asa:

 De Iker Muniain meze volt a legérdekesebb, ugyanis Muni kiragasztotta a falra a begonai szűz képét, hozzá szokott imádkozni a meccsek előtt, ahogy az idegenvezetőnktől megtudtuk. Lehet, hogy tízesünk amúgy egy nem túl okos fiú, de hogy a szíve a helyén van, az egészen biztos.

Muniain meze és a Begona:

Az öltözők után az elnöki páholy felé vettük az irányt, ahová egy nagyon elegáns szobán keresztül lehet bejutni. A bőrből készült kanapék nem az Ikeából származtak, az a gyanúm. A falon kint van az összes olyan játékos képe, akik nemzetközi meccsen viselték az Athletic mezét, kiemelve azokat, akik egyben a csapatkapitányi karszalagot is birtokolták. Gurpeguit természetesen megcsodáltam magamnak, mire idegenvezetőnk meg is jegyezte, milyen tájékozott vagyok a csapattal kapcsolatban.  Urrutia elnök úr széke volt a legjobb helyen, a páholy közepén, mellette a mindenkori ellenfél elnökének tartják fenn a másik legjobb helyet a stadionban. Megkérdeztem, Iribar széke a 27-es számú.

A San Mamés az elnöki páholyból nézve:

 Ezután a játékos kijáró felé indultunk, a kispadok mellett kimehettünk a pálya mellé is. A legendás Pitxitxi szobrát a legtöbb meccs előtt megkoszorúzzák a csapatkapitányok. Pitxitxi az 1910-es években volt a csapat játékosa, legendás gólvágója, a spanyol bajnokság gólkirálya azóta is minden évben a Pitxitxi-trófeát kapja meg emlékül. 1924-ben, nagyon fiatalon halt meg tífuszban.

Pitxitxi szobra:

 Túránk a szurkolói shop bejáratánál ért véget, a bolton keresztül lehetett elhagyni a stadiont (haha, nagyon rutinosak a baszkok :D). Megköszöntük a kedves és tartalmas idegenvezetést, és a szívélyes vendéglátást, tényleg nagy élmény volt. Méltán büszkék az Athleticre a város lakói, a csapat múzeuma és a stadion pedig méltó a klub patinájához. Vettem egy sálat emlékbe, majd metróval visszamentünk a Deusto megállóhoz, hogy megkeressük azt az éttermet, amit a szállodai portásunk ajánlott előző este.

Máté gasztro-rovata következik. 11 euroért volt itt menu de día. Ez alatt egy 3 fogásos ebédet kell érteni, itallal - bor, sör vagy víz -, desszerttel és kávéval együtt. Fogásonként pedig 4-5 féle ételből lehetett választani. Csendben jelzem, itthon is nagyon hasonló árakkal dolgoznak, csak éppen itthon nem 1100 euro a minimálbér, nagyon nem! Zsófi bevállalós volt, és első fogásként garnélát rendelt zöldséges tésztával. Én pedig bolognai spagettit. Ehhez képest Zsófinak semmi baja nem volt egész héten, én viszont tisztességesen végigfostam az utat, emiatt nem egyszer kellett a későbbiekben beülni egy-egy tapas-bárba egy café con leche és egy cana cerveza kombóra. Találjátok ki, melyiket melyikünk fogyasztotta!

Garnéla zöldséges tésztával:

 Második fogásnak pedig mindketten egy sonkatálat rendeltünk, sült krumplival és tükörtojással, érdekes, nálunk ez inkább egy bőséges reggeli lenne, mint az ebéd egyik fogása, ezzel együtt nagyon finom volt. Az étteremnek egyébként igen jó forgalma volt, az öltönyös baszk öregurak mellett éppen úgy ide jártak a melós ruhás jó munkásemberek, mint a turisták is, jól megfértek egymás mellett a különböző társadalmi rétegek. A finom ebéd mellett pedig egy nagyon kedves, vendégszerető csapatot ismertünk meg itt, nem véletlenül jöttünk ide vissza ebédelni másnap is.

Krumpli és sonka tükörtojással:

 A vendégszeretet amúgy a szállodai portástól, pincérektől elkezdve, a múzeumok és a helyi tömegközlekedés alkalmazottain keresztül a járókelőkig bezárólag mindenkiről maximálisan elmondható volt, akármilyen kérdésünk volt, versenyben ugráltak körbe minket a helyiek, hogy segíteni tudjanak. Csendben mondom, hogy ezt a felfogást igazán irigyelhetjük tőlük, le a kalappal a baszkok hozzáállása előtt! Ha még a segítség után nem azt mondtam, hogy muchas gracias, hanem hogy eskerrik asko, a reakciókra szavak nincsenek! Akárhogy is, a baszkok nagyon szerethető emberek. Bilbao népe szereti a turistákat, és mindent megtesz azért, hogy jól érezzék magukat, és az útjuk végén pozitív élményekkel távozzanak a városból.

Ebéd után bevásároltunk estére a helyi Eroskiban, majd visszasétáltunk a szállásunkra sziesztázni egyet. Máté szerint a Keler sör nagyon finom, Egoitz szerint viszont "not an extra". Vettem pár doboz Kelert és pár doboz San Miguelt elsőre, letesztelni, melyiküknek volt igaza. Ha össze kellene hasonlítanom a kettőt, akkor a Keler az Arany Ászok, a San Miguel pedig nagyjából a Dreher szintje, hasonló áron, utóbbi durván 30 forinttal drágább. A magam részéről a San Miguelnél maradtam a későbbiekben. Vettünk emellett sonkát, vizet, bagettet, zöldségeket vacsorára, hasonló áron, mint amennyibe itthon is kerül egy hasonló bevásárlás. Nagyon tetszett egyébként az Eroski, amellett hogy baromi nagy választék volt - ez a városszéli kis boltocska háromszor akkora volt, mint Rákosligeten a CBA - , külön meg voltak kis zászlókkal jelölve a baszk termékek. Törekedtünk is arra, hogy lehetőleg ezeket vegyük.

Délután aludtunk egy rövidet a szállodában, majd este sétáltunk egy nagyobbat a városban. A Nervion partján elmentünk az Euskalduna zubiától egészen a Pedro Arrupe zubiáig, ahonnan már látszott a Guggenheim is, másnapi úti célunk. Majd a folyó másik oldalán jöttünk vissza. Ribera Botica Vieja, az egyetem épületei, majd visszafele az Iderdrola torony, a Zubiarte bevásárlóközpont, illeve a Palacio Euskalduna, amik útba estek.

Zsófi és az Iderdrola torony:

 Nagyon hangulatos amúgy a folyópart éjszaka, szép innen a város. Ami elsőre is szembetűnő volt, hogy mennyi futó volt a városban, akik itt teljesítették az esti edzésüket. Nagyon jó tempóban, teszem hozzá, ránézésre nem volt ritka a 4:00-4:30-as kilométerekkel közlekedők száma. Elsőre kicsit rácsodálkoztunk erre, de idővel megszoktuk mi is, akárcsak a helyiek, hozzá tartoztak a város képéhez. Eszembe jutott, hogy Mátéval évekkel ezelőtt beszélgettünk arról, hogy Bilbaóban mennyien sportolnak. Saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla, hogy ez mennyire így van. És jó volt ezt látni.

Egy park a Nervion partján:

 11 óra, és egy jó nagy séta után, már sötétben értünk vissza a szállásunkra. Gyorsan megvacsoráztunk, majd utána, mint akiket fejbe vágtak, úgy dőltünk be az ágyba aludni mindketten. Hosszú, de nagyon tartalmas nap volt ez, nagyon jól éreztük magunkat.

A város éjjel, az Euskalduna Zubiáról nézve:

Folytatása következik.