Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Csütörtök - Guggenheim múzeum, Gran Via Lopez de Haro, majd egy újabb séta a Nervion partján

A San Mamés mellett a Guggenheim múzeum Bilbao másik olyan nevezetessége, amit nem szabad kihagyni, ha a városban jársz. Csütörtökön délelőtt így célba vettük, és tisztességesen be is jártuk a Guggenheimot és a környékét. Az épület egyszerűen lenyűgöző volt, a kiállítás maga viszont számomra sokkal kevésbé. Ezzel együtt is érdemes volt rászánni egy teljes délelőttöt a Guggenheimre, hiba lett volna úgy hazajönni, hogy ez kimarad az utunkból.

A reggeli után metróval jutottunk el a város főterére. A Plaza Moyúa a Gran Via Lopez de Haro sugárút közepén van, ami nagyjából a helyi Andrássy útnak felel meg. Federico Moyúa egy a századfordulón élő baszk politikus volt. Don Diego Lopez de Haro pedig egy középkori baszk nemes úr, Bizkaia grófja, aki megalapította Bilbaót valamikor a 13-14. században.

A Guggenheim még előző este:

A Plaza Moyúától az Alemane Recalde sugárúton kellett végigsétálnunk a turisták gyűrűjében, ami a Lopez de Harót merőlegesen keresztezi, és nagyjából 10 perc alatt már ott is voltunk a folyóparton a Guggenheim bejáratánál. A bejáratot egy baszott nagy, nagyjából 4 méter magas, virágokból összerakott kutya őrizte, amit imádtak a turisták. Az ajándékboltokban ezerszámra lehetett találni képeslapokat, hűtőmágneseket, meg hasonló semmire nem jó dolgokat, amik ezt a kutyát ábrázolták. A Puppy egy amerikai művész, Jeff Koons munkája, akárcsak a múzeum egyik teraszán látható tulipánok. Amúgy nem nézett ki rosszul. 

A Guggenheim kutyája és az Iderdrola torony:

A múzeum épülete egészen egyszerűen lenyűgöző. Egy kanadai építész, Frank Gehry tervezte, róla nevezték el azt a hidat is, ami a szállásunkhoz vezetett. 1997-ben nyílt meg a múzeum, ami azóta az új Bilbao védjegyévé vált, akárhol is olvasol a városról, a Guggenheimot biztosan az első helyen fogják megemlíteni, mint egy olyan helyet, amit feltétlenül meg kell látogatni.

A múzeumba 13 euro volt a belépő, és egy nagyon hosszú sort kellett végigvárnunk, mire bejutottunk. Itt már számítottunk rá, mi vár majd ránk, ezernyi turista és hatalmas tömeg a nagy hype miatt. Én a nagy tömeget mindig nehezen viseltem, most se volt ez másként, számomra sokat rontott az összképen, hogy ilyen sok embert kerülgetni kellett. Persze Bilbao önkormányzata nyilván nem Győri Tamást kérdezi meg személyesen, mit kellene csinálni a múzeummal. Valószínűleg jobban is járnak így. 

A földszinten Richard Serra, amerikai szobrász (?) állandó kiállítása, a Matter of Time névre hallgató, igazán monumentális konstellációja volt látható. Amiről amúgy az összes netes oldalon olvasni lehet, hogy mekkora nagy szám. Persze nekem már előzetesen is gyanús volt ez a fene nagy hype, emiatt kérdeztem meg Mátét még az utunk előtt, hogy mi a véleménye róla. 

 A Matter of Time bentről:

Máté azt válaszolta, hogy neki nagyon tetszett, ő 50 percen keresztül bolyongott Serra ellipszisei között, Ricsi viszont 10 perc után elköszönt tőle. Emiatt fenntartásokkal ugyan, de mégis nagyon kíváncsian vártam, milyen lesz a Matter of Time. Nagyjából azt is kaptam a kiállítástól, amire előzetesen számítottam. De megértettem mindkettőjük, Máté és Ricsi reakcióját egyaránt.

Hatalmas, helyenként szabályos, helyenként viszont ellipszis alakú, vasból készült falakat képzeljetek el egymás mellett, ami 10 évvel ezelőtt még barna színű volt, ma viszont már a vas oxidációja miatt inkább vörösesbarna, helyenként pedig teljesen vörös színűnek tűnt. Ez Serra elmondása szerint az idő múlását szimbolizálja.

 A Matter of Time makettjai, kicsiben:

Messziről - a bejárattól - nézve úgy tűnt az egész, mintha kicsi, de szabálytalan formájú falak lennének egymás mellett. Közelebb lépve az egyes építményekhez viszont feltűnt, mennyire monumentális méretű egyenként minden egyes darab. Az építmények mellé érve az jutott eszembe, mintha egy hatalmas viking hajó mellett állnánk, aminek nem is látjuk rendesen a tetejét.

Az építményekbe belépve pedig a Minotaurus labirintusa jutott eszembe, soha nem lehetett előre tudni, hova jutunk el az utunk végén. Volt olyan darab, ahonnan simán kijutottunk, de a legtöbb olyan volt, ahol a labirintus vége egy zsákutcába futott bele. Az ötödik ilyennél már elég rémisztő volt belépni ezzel a tudattal a szűk utcákba. A kanyargós utak ráadásul teljesen összezavarták a térérzékünket, amikor kijöttünk egy-egy épületből, nem mindig tudtuk, merre kell tovább haladni. Meg kellett keresni az első emelet korlátját, mint viszonyítási pontot, hogy ne az előző, hanem a következő labirintus felé induljunk el.

 Zsófi a Puente de la Salve "alatt":

Ami még feltűnt, az építmények akusztikája. Bentről-lentről nézve több irányba futottak a falak. Voltak olyan falak, amik lentről nézve ovális alakban távolodtak egymástól. Amikor itt beszéltünk Zsófival, kifutott a hang, és hangosabban kellett szólnunk a másikhoz, hogy megértsük egymást. Aztán voltak olyan falak is, amik felfelé közeledtek egymáshoz, és valahol a magasban szinte összeértek. Itt olyan visszhang volt, hogy a kettővel messzebbi fordulónál beszélő spanyol iskolás csoport lármája is hangosan hallatszott, és ha mondtam valamit Zsófinak, akkor visszhangozva hallottam a saját hangomat.

Nagyjából egy órát bolyongtunk Zsófival Richard Serra építményei között. Az első húsz percben annyi volt a benyomásom, hogy de bazmeg, mégis hol a faszomban vagyunk. Aztán utána elkezdtem megérteni, mit is akart a művész ezzel az egésszel, a hangok és a tér eltűnése után kb. úgy éreztem magam, mintha egy apró csepp lennék a tengerben, és azt se tudtam, hogy éppen a terem mely részén vagyunk. A hideg rázott ki ettől a gondolattól. Nem adta könnyen magát, de miután ráérzett az ember, igazán nyomasztóvá vált az egész helyszín. Örültem magamban, amikor végigértünk az utolsó labirintuson is, és visszajutottunk a kiindulási pontunkhoz. Ezzel együtt, még egyszer útnak indulnék erre a szürreális túrára, ha lenne rá lehetőségem, mert tényleg nagy élmény volt.

Jeff Koons tulipánjai:

Az első emelet erkélyéről csináltunk pár fotót Serra építményeiről, majd leállított minket a helyi biztonsági őr, no photo please, így ezt nem is erőltettük inkább a későbbiekben. Csak amikor nem figyelt senki.

 A Matter of Time fentről:

Majd elkezdtünk felfelé haladni, négy emeleten, különböző termekben kortárs művészek alkotásai voltak kiállítva, gyanúm szerint egyik sem volt állandó tárlat. Bill Viola művei legalábbis biztosan nem az állandó kiállítás része volt, ezt hirdették ugyanis rengeteg helyen a városban, mint az aktuális nagy szám. Nekem amúgy kimondottan tetszett. Pedig nehezen tudom körülírni, mit is láttunk valójában. Sötétített termekben 3D-s ábrák voltak egymás mellett, melyeken különböző népcsoportokhoz tartozó emberek feküdtek békésen a víz alatt. Nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen ők alszanak, vagy halottak, bár némelyiken látszott, hogy éppen lélegeznek, miközben a hajukat bizergálta a víz. Közben magnóról bejátszott vízzubogást is lehetett hallani végig, ami így leírva talán gagyinak tűnik, de ott a helyszínen, a megfelelő körítéssel elég hatásos volt. El is kezdtem belelkesedni, hogy jó lesz ez a tárlat, de aztán a többi szint termei erősen visszarángattak a földre.

 Bill Viola és Anni Albers kiállítását hirdetik a bejáratnál:

Mert ezután, ami következett a különböző szinteken, az minden sztereotípiának megfelelt, amit a kortárs képzőművészetről gondol az ember. Némelyikben még véltem felfedezni művészi értéket, például Anni Albers szövéseit én egészen biztosan nem tudnám reprodukálni, de a legtöbb művet igen, hasonlókat rajzolgathattam ugyanis az óvoda középső csoportjában. Zsófival azzal szórakoztunk, hogy adjunk leírást a művekről, melyikről mit gondolhatott a művész. Michael Jackson hagymaszeletelés közben elvágta a kezét, és összevérezte a konyhát. Józsi egy szál faszban sziklát mászik, miközben hullnak a fejére az almák, és hasonló blődebbnél blődebb magyarázatokat sikerült találnunk az egyes képekre. A "kedvencem" egy baromi nagy paca volt, amit egy német művész követett el, sajnos nem emlékszem már a nevére. Stephan, 5 éves óvodás megfogott kettő darab ecsetet, és kékkel rajzolt egy pacát. Majd miután véletlen ráömlött a sárga festék a képre, a másik ecsetével zöld festéket is pacsmagolt a vászonra - volt a leírásom. Aztán megnéztük, valójában mire gondolt a művész. A képet egy római kert ihlette, melyen a kék szín szimbolizálja az eget, a zöld a növényeket, a sárga pedig a ragyogó napsütést. Anyám pedig Tour de France-győztes kerékpáros lesz, és Mikel Landának hívják, gondoltam magamban. 

Nem akarok teljesen gyökérnek tűnni, mert a sok sznobkodó krikszkraksz között igenis voltak nagyon jó dolgok is, mint például Richard Serra vagy Bill Viola művei. A kiállítás nagy részére viszont egyetlen szót tudnék csak mondani, Mikel után szabadon: Joder!!! Vagy én vagyok nagyon hülye, hogy nem tudtam felnőni ehhez a szinthez, vagy a művészek vettek teljesen hülyére, és adták el 13 euróért a belépőt több ezer embernek. Az utóbbira gyanakszom inkább. 

Ami miatt mégis azt mondom, hogy megérte ide eljönni, az épület maga. Ami kívülről nézve is lenyűgöző, belülről nézve viszont egészen fenomenális volt. Frank Gehry egy zseni, én akkor is visszajönnék ide, ha egy darab kép nem lenne a falon, és csak az épületet járhatnám végig. Mert csak emiatt is megéri ide bejönni. Ahogy használja a teret, az egészen lenyűgözött. Néhol teljesen normális, emberi méretek uralkodtak, máshol viszont olyan szinten volt monumentális az építmény, hogy azt elmondani nem tudom. A negyedik szinten, nagyjából 50-60 méter magasban például egy egészen szűk hídon jutottunk át az egyik teremből a másikba. Lenézve onnan pontosan ugyanazt éreztem, mint amit Richard Serra labirintusában, hogy egy apró csepp vagyok csak a tengerben, akinek a világon semmi jelentősége sincs. Arról nem beszélve, hogy a fényviszonyok is óráról-órára változtak, ugyanazokra a helyekre visszatérve a termek közötti folyosók teljesen másnak tűntek az egyik órában, mint a másikban. Az alapból ezüstszínű falak aranynak látszottak, ha sütötte őket a nap, és teljesen feketének, ha árnyékban voltak. És mindez óráról órára változott. Lenyűgöző élmény volt. Matter of Time.

 A Puente de la Salve a Guggenheim egyik teraszáról nézve:

A Guggenheim után visszamentünk a Plaza Moyúára, majd végigsétáltunk a Gran Via Lopez de Harón, a város ezen részét csak a reptéri buszról láttuk eddig. Szebbnél szebb épületek voltak mindenfelé, illetve a város szívében egy hatalmas park, a Parque Dona Casilda, japánkerttel, pálmafákkal, szökőkúttal, és rengeteg turistával. A méretei és a funkciója alapján nagyjából a mi Népligetünkhöz tudnám hasonlítani. Nagyon szép volt az egész, rengeteg zöld övezetet építettek ki a belvárosban is a baszkok, ez alapján nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy Bilbao nem csak a turisták, hanem az itt lakók számára is egy élhető város. A sétánk végén pedig a Sagrado Corazón várt minket, egy hatalmas Jézus szobor vigyáz Bilbaóra.

 Plaza Moyúa:

Parque Dona Casilda a város szívében, ahol Zsófi szereti a napfényt:

Máté gasztro-rovata következik: ezután elmentünk a már előző nap megismert éttermünkbe ebédelni. Zsófi megint bevállalós volt, és ezúttal paellát rendelt kagylóval és rákkal. Elmondása szerint nagyon finom volt, én csak belekóstoltam, a kagyló tényleg finom, a rák húsa viszont nagyon rágós volt, különösen a lábait kellett ropogtatni. Nem mondanám, hogy ízlett. Én ugyanazt rendeltem első fogásnak, amit Zsófi evett előző nap, garnélát zöldséges tésztával. A rákról ugyanazt tudom elmondani, amit az előzőekben leírtam. Második fogásnak pedig Zsófi zöldséges tálat, én pedig pörköltet rendeltem krumplival és zöldségekkel. Na, ez speciel pont ugyanolyan volt, mint amilyet egy magyar étteremben is lehet enni. De nagyon ízlett, újabb jó pont volt ez az éttermünk mellett.

Baszk paella mixta, kagylóval:

Az ebéd után eltöltött rövid alvás és szieszta után délután ismét a Nervion folyó felé vettük az irányt. Metróval elmentünk a Moyúáig, majd ezúttal a Guggenheim és a Casco Viejo közötti részt jártuk be a folyóparton, nagyjából a Puente la Salve és a Puente de Arenal között.

A folyóparton akár végig is lehetne sétálni a város egyik végétől a másikig, nagyon hangulatos az egész. Teljesen normálisan ki van építve, ráadásul külön van választva a gyalogosok és a biciklisek része, akik itt érdekes módon, Pesttel ellentétben, teljesen jól meg is fértek egymás mellett, egyik fél sem akarta elvenni a másik részét. Séta közben kis parkok, játszóterek szegélyezték a rakpartot, illetve rengeteg futót láttunk ezúttal is. A hidak közül a legjobban a Zubizuri tetszett, ami az Isozaki tornyok közelében köti össze a város két oldalát. Nagyon jól néz ki, készültek is a fotók természetesen minden szögből.

 Zubizuri híd:

Az Arriaga színház melletti parkban, az óváros szélén leültünk pihenni egy kicsit. Az Arriaga színház épülete is nagyon impozáns, szerintem oda lehet tenni nyugodtan a mi Vígszínházunk mellé bátran. Zsófi evett egy fagyit, majd az Arenal hídon átmentünk, és a folyó másik oldalán sétáltunk vissza a szállásunkra, ami nem egy rövid szakasz, közel 10 kilométer volt az esti sétánk összege a Polar óra szerint. Otthon megvacsoráztunk, ittunk pár sört, átbeszéltük a másnapi terveket, majd lefeküdtünk aludni.

 Arriaga színház: