Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Az előzetes tervek szerint a pénteki napunk tűnt a legrohanósabbnak. A Baszk Néprajzi Múzeumot Egoitz ajánlotta, vagyis nem itthon, hanem már Bilbaóban döntöttünk, hogy ide el fogunk jönni, annyira jókat mondott róla kopasz barátunk. Végül a pénteki napunkba tudtuk bezsúfolni valahogy. Az Artxanda kilátót pedig Máté ajánlotta, amiben szintén nem csalódtunk. Ezek után a Begona Katedrális már csak a hab volt a tortán, amit olyan áron is érdemes volt megnézni, hogy a nap végére teljesen lejártuk a lábunkat. Egyenként is nagy élmény lett volna ez a 3 helyszín, egymás után viszont egyenesen felejthetetlen volt.A reggeli után metróra szálltunk, és ezúttal a Casco Viejo megálló, vagyis a történelmi óváros 7 utcája volt az úti célunk. Az Euskal Museoa a metrómegállóval szemben, a Plaza Unamuno-n áll. Egoitz figyelmeztetése ellenére mégis sikerült a rossz oldalon feljönnünk a föld alól, ami végül nem sült el mégsem rosszul, mert így egyrészt láttuk a Szent Miklós templomot, másrészt pedig találtunk egy elég jónak tűnő ajándékboltot, ahol Zsófi be tudott vásárolni a családjának. A szűk utcákban keringtünk kicsit, láttuk Claudio legendás sonkaboltját, amit Máté annyiszor emleget, mire megtaláltuk a múzeumot. Az óváros nagyon szép, egy dolog viszont nagyon sokat rontott az összképen: vajon miért engedhetik be az autósokat a sétálóutcákba? Ahelyett, hogy nyugodtan nézhettük volna az ódon házakat, végig arra kellett figyelni, hogy mikor ütnek el, vagy csak dudálnak le minket az útról.

A Casco Viejo egyik utcája:

 A baszk autósokról amúgy is lehetne írni egy egész fejezetet. Mediterrán vér? Pont annyira idióták, mint magyar barátaik. Ha rohanásról, dudálásról, vagy csak az agyatlan előzgetésekről van szó, akkor nem számít sem a piros lámpa, sem a záróvonal. Ezek mellett simán láttunk olyat is, hogy emberünk úgy veszi be a kanyart, hogy csak bal kézzel fogja a kormányt, a jobbal pedig a telefonját nyomogatja. Utóbbit nem itt, hanem a Frank Gehry hídnál éltük át, pár nappal korábban. Az Euskal Museoa, vagyis a Baszk Etnográfiai Múzeum épülete belülről jóval nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnik. 4 emeleten, tematikus termekben mutatja be a baszk nép történetét, és azokat a
mesterségeket, amikkel az évszázadok alatt a baszkok a kenyerüket keresték. Fejenként alig 3 euróért egy rendkívül tartalmas, nagyszerű kiállítást láthattunk. Belelkesedtem már rögtön az elején, Zsófi meg is jegyezte, hogy ez mennyivel jobban passzol hozzám, mint a Guggemheim világa.

Euskal Museoa:

A földszint udvarán baszk nemesi családok kőből faragott címerei, sírkövek, és egykori templomi szobrok voltak kiállítva, rövid leírásokkal a családok történetéről, és a legjelesebb tagjaik cselekedeteiről. Kicsit furcsa volt számomra, hogy mindezt miért az udvaron, a szabad ég alatt lehetett megtekinteni, de jó volt bolyongani kicsit közöttük. Oroszlánok azért voltak itt is, nem csak a San Mamésban.

Oroszlánok:

Az emeleteken pedig tematikusan berendezve a különböző mesterségek szobái voltak láthatóak. Elsőként a pásztorok szobáját láttuk, némi kitekintéssel a dél-amerikai baszk diaszpóráról. Ruhák, régi szerszámok, állatbőrök, de még egy berendezett lakóház is volt itt. Emellett több térkép, és leírások a különböző állatokról, és hogy melyik fajta Baszkföld mely részén volt elterjedt.

Baszk pásztor:

Ezután a halászok és bálnavadászok szobája következett, térképekkel, ruhákkal, korabeli hajókon használt szerszámokkal, szigonyokkal együtt. A térképek nagyrészt a Bizkaiai öbölt mutatták, és azokat a part menti városokat, amelyek alkalmasak voltak kikötésre. Nem volt sok ilyen. A szoba közepén egy tizenkilencedik századbeli csónak volt kiállítva, elég rémisztő volt belegondolni, hogy valamikor a baszkok ilyenekkel mentek bálnák ellen. Bár kétségtelenül sokkal férfiasabb küzdelem lehetett így, mintha egy hajóról egyszerűen megszigonyoznák volna az állatot.

Baszk bálnavadász csónak:

A kedvencem ebben a teremben az a plakát volt, ami egy 1907-ben, Bermeo városában megrendezett evezős versenyre toborozta a résztvevőket.:

A következő teremben is maradtunk a víznél, itt a tengeri hajózás és a térképészet tudományát mutatták be, kiemelten a Bilbaói Egyetem bemutatásával, ahol a leírás szerint már a középkorban is magas szinten oktatták a kartográfiai és a tengeri hajózáshoz szükséges ismereteket.:

Ezen kívül is voltak még tematikus szobák, a baszkföldi porcelángyártó manufaktúrákról, kovácsmesterségről, de még a Baszkföldön és a szomszédos Kantábria tartományban élő ősemberekről is voltak berendezve termek.

A legfelső szint a baszk nép egyetemes történetét mutatta be, kiemelve a nép legjelesebb képviselőit, Don Diego Lopez de Harótol kezdve, Inigo de Loyolán át egészen Miguel de Unamunóig. Ezen a szinten volt látható a gernikai tölgy törzsének egy megmaradt darabja. Így ha ki is maradt végül az utunkból az előzetesen betervezett Gernika, egy kicsit kaptunk a tölgyből és a város hagyományaiból így is.

Gernikai tölgy:

A legfelső szint, és egyben az egész kiállítás csúcspontja számomra az a gipszből készült térképmakett volt, ami kétszer akkora volt, mint a nappalink, és Bizkaia tartomány hegyeit, városait mutatta be. Sajnos a fotókon nem látszik jól, mert nem voltak megfelelőek a fényviszonyok, de jó fél órába telt, míg körbejártuk az egészet. A hegyek és a városok neveit kis, kitűzött zászlókkal jelölték, nagyon szépen meg volt csinálva az egész.

Bilbao és a Nervion folyó torkolata a maketton:

3-4 órát biztosan eltöltöttünk a múzeumban, és már déli 12 óra után jártunk, amikor kijöttünk a kapun. Elkezdtünk tehát keresni egy éttermet, ahol meg tudunk ebédelni. Ezzel egyébként bajban voltunk mindig, mert bár tapas-bárok egymás hegyén-hátán voltak a városban mindenhol, "rendes" éttermet viszont elég keveset találtunk, amit igen, az pedig rettentő drága volt. Végül az Arriaga színháztól nem messze, a Nervion partján akadtunk rá a megfelelő helyre. Máté gasztro-rovata következik. Egy nagyon hangulatos portugál étterembe tértünk be végül, ahol a pincér portugál volt, és csak törve beszélt spanyolul, így az eskerrik asko sem igazán működött, mint mindenhol máshol. Szerintem magyar hablatyolásnak gondolta emberünk. Viszont nagyon kedvesek voltak, és csak 8 euro volt a napi menü. Ha legközelebb Bilbaóban járunk, ide szeretnék majd megint eljönni. Első fogásnak zöldséglevest ettünk mindketten, ami nagyon finom volt. A második fogásnál pedig ezúttal nem Zsófi, hanem én voltam a bátrabb, és polipot rendeltem zöldséges rizzsel. "Drágám, de ugye tudod, hogy a pulpo az a polip?!" - figyelmeztetett a párom. De nem kellett figyelmeztetni, mert tényleg nagyon finom volt a polip. Körülbelül olyasmi íze volt, mint a nagyon omlós csirkének. Zsófi pedig rakott zöldséges tálat rendelt rizzsel, ő szintén nem panaszkodott utólag. A falon Lisszabonról volt kint rengeteg fotó, meg is beszéltük, hogy egyszer jó lenne ott is lefutni a marathont. A következő évek valamelyikében egyszer biztosan úti célunk lesz majd a portugál főváros is, és ha majd számon kértek emiatt, akkor elmondhatjuk, hogy Bilbaóban, egy portugál étteremben fogant meg ez a remek gondolat.

Portugál zöldségleves:

És a polip:

Az ebéd után elindultunk a Mirador de Artxanda felé, amit mint már a bevezetőben említettem, Máté ajánlott a figyelmünkbe, még itthon, az utunk előtt. Amiért utólag is nagyon hálás vagyok, és szeretném nagyon szépen megköszönni, Zsófi nevében is, mert egészen szuper élmény volt, és végül nagyszerű
két órát töltöttünk el itt.

Bilbao madártávlatból:

Az Artxanda egy igen meredek hegy neve, ami a város határában fekszik. Emlékeim szerint pár évvel ezelőtt tekert is erre a Baszk Körverseny kerékpáros mezőnye, amikor az Itzulia befutója Bilbaóban volt. Gyalog is fel lehet jutni a hegy tetejére, de célszerűbb siklóval felmenni, mert így alig 5 perc csak az út. A hegy tetején pedig van egy kilátó, ahonnan tökéletesen be lehet látni az egész várost, és mint fent kiderült, az egész környéket is, még az Atlanti-óceán is elég jól látszik innen. A siklóra a jegy pedig alig 60 eurocent volt, ami nagyjából 200 forint oda-vissza.

Guggenheim fentről nézve:

Ugyan hivatalosan Mirador (vagyis kilátó) a hely neve, de mégsem egy klasszikus, erdei kilátót képzeljetek el, sokkal inkább egy kisebb parkot a hegy tetején, ahol körbesétálva látható szinte minden, ami a környéken van. A legnagyobb szám persze Bilbao. A Guggenheim vagy a San Mamés innen nézve egészen lenyűgöző. De az is csak innen a magasból tűnt fel, hogy mennyire kanyargós folyó valójában a Nervion. A szállásunk helyét is könnyedén be tudtuk azonosítani, és látszott fentről az ablakunkból látható pelota-pálya is. Egészen kicsinek tűnt innen.

San Mamés, az Iberdrola torony takarásában:

A Kulturtapason volt egy cikk, pár nappal a hazaérkezésünk után, hogy az All around the Globe stábja
Bilbaóban járt. A cikkben a srácok baszk kísérőjét idézték, aki azt mondta, hogyha Bilbaóban csajozni
akarsz, akkor hozd el a lányt az Artxanda kilátóhoz. Maximálisan osztom ezt a nézetet! Bátran mondhatom, hogy nem csak engem, hanem Zsófit is lenyűgözte a hely szépsége. Nagyon ajánlom bárkinek, aki majd Bilbaóban jár, hogy az Artxandát semmiképpen se hagyja ki!

Az Artxandán:

Miután lejutottunk az Artxandáról, már késő délután volt, így sietnünk kellett, hogy még időben odaérjünk gyalog a Begona Katedrálishoz. Azt már előző este megnéztük a neten, hogy csak 16 óráig mehetnek be a látogatók. Ami időben még így is elérhetőnek tűnt, mert az Artxandától nem volt túl messze a Begona, ráadásul a térkép alapján sem tűnt nehéz feladatnak megtalálni a székesegyházat, hiszen az óváros széléről elindulva csak a Zumalacarregui-n kellett végigsétálnunk a célunkhoz. Persze gyanús volt már előzetesen is, hogy kicsit kanyargós az út, ebből persze gondolhattam volna már jó előre, hogy egyes szakaszokon felfelé kell majd haladnunk. De mégsem gondoltam erre. Ami ránk várt, az maga volt a pokol. 

Begona Katedrális:

Mert a Begonához vezető út valami förtelmesen meredek volt. És nem csak egyes szakaszai, hanem végig az egész. A tűző napon különösen nagy élmény volt felfelé kapaszkodni, ráadásul árnyék szinte sehol sem volt, ahol meg lehetett volna pihenni. Emellett a térképünk sem volt tökéletes, mert azon a Begona pont a legszélén volt, és az Zumalacarregui egyes részei nem is voltak megjelölve. Mint utólag kiderült, egy elég hosszú, szerpentines szakasz maradt le a térképről. Az út valóban odavezetett, ahova el akartunk jutni, csak jóval több idő alatt, mint ahogyan előzetesen terveztük. Uribarri városnegyed egy hegyre épült, rá kellett jönnöm. Másnap a futásunkon ismét jártunk erre, akkor sem volt kellemes az emelkedőkön ténferegni, de erről majd később. Egy szó mint száz, Uribarri városnegyed nem lett a barátom. Végül nem sikerült megérkeznünk 16 órára, és már mire odaértünk, bezárt a katedrális a látogatók előtt. Így csak kívülről csodálhattuk meg, de így is hatalmas élmény volt. A Begona előtt állva célszerű átértelmezni a nagy és a hatalmas fogalmát. Helyette használhatjuk bátran a gigászi és a monumentális szavakat.

Az egyik kedvenc képem az útról, Zsófi a Begona Katedrális előtt:

Ha azt mondom, hogy a Begona hatalmas, akkor messze járok az igazságtól. Ha viszont azt mondom, hogy gigászi méretű, akkor már sokkal közelebb. Persze milyen is legyen egy gótikus katedrális, ugye. Ezek az egészen hatalmas méretek képen sokkal kevésbé jönnek át, mint a valóságban. Sajnálom, hogy végül nem sikerült bejutnunk, de kívülről körbejárva is érdemes volt magunkat végigszenvedtünk a Zumalacarregui szerpentinjén. Haimar Zubeldia remélem jót röhögött rajtunk magában.

Begona:

Lefelé persze találtunk magunknak egy sokkal rövidebb utat, és a Parque Etxebarrián keresztülsétáltunk vissza a városba. Ugyanazt tudom elmondani, amit korábban is, és még térképen is jól látszik, hogy Bilbao tele van zöld területekkel, amik nagyon is élhetővé teszik a várost. Ha belegondolunk, hogy egy egykori iparvárosról beszélünk, emiatt ez a szememben különösen nagy érdem. Sokkal élhetőbbnek gondolom így egy hét alapján Bilbaót, mint Ózdot, Százhalombattát vagy Dunaújvárost, vagyis Bilbao egykori magyar sorstársait. Az Etxebarria Parkban a sok zöld mellett volt számos sportolásra alkalmas terület is, a futó- és biciliutakat nem is említve. Egy téren a helyi gyúrós Gorkák nyomták éppen a napi edzést, de volt itt gördeszka pálya, illetve egy hegyi alsóbb osztályú csapat műfüves focipályái is erre voltak. Az egyik műfüvesen éppen a "nagyok" edzettek, a hátsón pedig ránézésre azok meccseltek egymás ellen, akik éppen arra jártak. A Calle Quintanán keresztül, a Zubizuri hídtól nem messze értünk vissza a Nervion folyó mellé. A teret bizonyára nem napjaink egyik legjobb kerékpárosról, Nairo Quintanáról nevezték el, aki a Giro és a Vuelta mellett pár éve nyert Itzuliát – Baszk Kerékpáros Körversenyt - is, de azért így is megtetszett.

Parque Etxebarria:

Ezután a San Mamésig metróztunk, mert be kellett még ugranunk a közelben lévő Palacio Euskaldunába, hogy felvegyük a rajtszámunkat és a rajtcsomagunkat a másnapi versenyre. Hatalmas sor volt előttünk, de a BSI versenyeken tapasztalt magas szintű szervezéshez hasonló volt itt is a rendezők felkészültsége, így csak azért töltöttünk el 5 percnél többet az épületben, mert mindenképpen akartam venni egy pulcsit emlékbe, ami a versenyre készült. 20 euróért sikerült is megszereznem.

Szerintem nagyon jól néz ki, rajta van kicsiben a San Mamés és a Guggenheim is, a másnapi versenyen ugyanis a stadionnál volt a rajt, a múzeumnál pedig a cél. Volt kint egy üzenő fal is, ahová lehetett firkálni, írtam egy rövid üdvözlést.

Aupa Pena Hungria!

Hazafelé beugrottunk még az Eroskiba vacsorát és söröket venni, majd némi kerülővel, az Avenida Madariaga felé mentünk vissza a szállásunkra, hogy megnézzük a másnapi verseny útvonalának ezt a szakaszát is, amit még nem ismertünk a városból. Baromi meredek volt az út, már előre láttam, mekkorát fogok itt másnap este gyötrődni. A szálláson egyikünket sem kellett álomba ringatni, gyors vacsora után mindketten beestünk az ágyba, és aludtunk reggelig, a leghosszabb napunk volt a pénteki.

Így nézett ki a rajtcsomag: