Jártatok már Bilbaóban? Nem? Akkor most Győri "Astarloza" Tamás és kedvese Zsófi néhány bejegyzéssel odavarázsol benneteket. A következő hetekben a blog nemcsak az Athelticről, hanem Tamásék útjáról is szól.

Kedd

Aki ismer, pontosan tudja, mit jelent nekem Baszkföld. Évek óta szerettem volna eljutni oda, de valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy erre nem került sor. A Bilbao Marathon is évek óta ott motoszkált már a fejemben, mint lehetséges úti cél, mondhatom, hogy sok éves, bakancslistás álmom volt, hogy egyszer ott is lefussam a 42 kilométert. És marad is még egy darabig álom ez, de egyszer majd ennek is eljön az ideje. A város viszont lenyűgöző volt, pont olyan, mint ahogyan a képek alapján elképzeltem. A baszkok vendégszeretetére pedig nincsenek szavaim. Csodálatos 5 napot töltöttünk el Zsófival Bilbaóban, amiből azt gondolom, mindketten hónapokig töltekezni fogunk. Máténak külön szeretném megköszönni a hasznos tanácsait, mindkét hely - Artxanda kilátó és Getxo -, ahová elmentünk az ő tippjei után, telitalálat volt. Még akkor is, ha az óceánban való fürdés végül nem jött össze. De ezekről majd később.

Október 17-én, kedden hajnalban indultunk útnak, Düsseldorfon keresztül repültünk Bilbaóba, egy átszállással. Düsseldorfban ott voltunk időben, a bilbaói gép viszont egy órát késett, így egy helyett két órát kellett várni a csatlakozásra. De kora délután végül csak megérkeztünk a bilbaói reptérre, ahonnan busszal és metróval jutottunk el a hotelünkbe. Felhős idő fogadott minket, de szerencsére nem esett az eső. És bár legtöbbször felhős időnk volt a következő napokban is, igazán rossz időbe szerencsére nem futottunk bele, így Gernika kivételével mindenhova eljutottunk, amit előzetesen elterveztünk.

A szállásunk a Deusto metrómegállótól 10 perc sétára, közvetlenül a Nervion partján, a San Mamés-szal átlósan szemben volt. Az ablakunkból nem, de a hotel előtt állva jól látszott a stadion, ami később feldobta minden reggelemet. Amikor lefoglaltuk a szállást, ezt persze nem gondoltuk, de ez egy lepukkantabb része volt a városnak, legalábbis a Casco Viejo-hoz és környékéhez képest mindenképpen. Némi kavarodás után találtuk meg a hotelt, sikerült eltévednünk, dacára annak, hogy a térkép alapján elég egyértelműnek tűnt belőni a pontos helyet. A Canal de Deusto zavart meg, amiről azt gondoltam, hogy az a Nervion folyó. Végül, hosszas kavargás után egy csónakkészítő műhelyben kérdeztünk meg egy öreg, tagbaszakadt baszk bácsit, aki éppen egy hajót lakkozott, és pont úgy nézett ki, ahogy majd Pablo Orbaiz fog kinézni 20 év múlva. Az ő útbaigazításának köszönhetően mentünk át végül a Frank Gehry Zubián, és találtuk meg végre a hotelünket, már majdnem este 6 volt ekkor.

A város peremén egyébként egymást érték az építkezések, többek között a mi negyedünk is fel volt túrva. Egoitz elmondása szerint nagyon sokat szépült a város az elmúlt 10 évben, és a belvárosban valóban nyoma sem volt annak, hogy néhány évtizede Bilbao még bizony egy nehézipari központ volt. És mivel van eszük, a baszkok rájöttek, hogyha szép a város, akkor jönni fognak a turisták, akik majd itt költik el a pénzüket, ami nekik jó lesz. És tesznek is érte, hogy jöjjenek a vendégek, tényleg nagyon kedves, segítőkész volt mindenki. A belváros után a külső kerületekhez mostanra értek el, ma még persze ez a rész szegényebbnek tűnik, de idő kérdése, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a város peremét is tisztességesen ki fogják majd pofozni.

Nagy nehezen megtaláltuk végre a szállodánkat. A recepciósról már messziről látszott, hogy szereti a la riojai borokat, a leheletéről pedig érződött is, hogy aznap már fogyasztott szeszt. Egyébként egy nagyon rendes fickó volt, és önként, örömmel terelgette a két hülye magyart, akiknek volt annyi eszük, hogy 3000 kilométert utazzanak azért, hogy láthassák Bilbaót. Egy középkorú nővel voltak váltásban, mindketten nagyon sokat segítettek az eligazodásban. Az éttermet például, ahol kétszer is ebédeltünk, a recepciósunk tanácsára kerestük meg, és nem is csalódtunk, 11 euróért olyan 3 fogásos ebédet ettünk, amire egy szavunk sem lehetett. Getxóban pedig a másik recepciósunk útmutatása alapján igazodtunk el az utolsó napunkon, ami szintén hatalmas ötlet volt, kár lett volna kihagyni. De erről is majd később. 

Borszagú emberünk egyébként azzal kezdte, hogy előrántott a fiókjából egy Bilbao térképet, amit nekünk is adott, majd bekarikázta hol vagyunk most, megmutatta hol a legközelebbi metrómegálló - a Deusto -, majd bekarikázta, hogy hol van a közelben a legjobb étterem, és a legközelebbi Eroski, ami tulajdonképpen a baszk Lidl. És bekarikázta azokat a részeket is a városban, ahová szerinte mindenképpen menjünk majd el. San Mamés, Plaza Moyúa, Plaza Euskadi és környéke, Guggenheim, Casco Viejo és a Begona Katedrális voltak a tippjei, túl sok meglepetés azért nem ért minket ezekkel az ötletekkel. Ja, és kisatírozta a város feketék lakta negyedét, ahová semmiképpen se menjünk, mert szerinte veszélyes. Egoitz szerint nem különösebben az, de ezt nem tudom, mert arra végül nem jártunk. Nagyon rendes volt ez tőle, és rengeteget segített, sok kavargástól mentett meg minket azzal a következő napunkon, hogy tudtuk előre, hova megyünk majd ebédelni, és hogy hol van az Eroski, ahol majd a vacsoránkat és a San Miguel söröket be lehet szerezni estére. Hálás is voltam neki, rögtön az első napon jó benyomást keltettek ezzel a baszkok, ahogy a turistákkal bántak, az előtt le a kalappal! Már csak emiatt is nagyon szívesen fogunk visszamenni Bilbaóba legközelebb. És ha csak rajtam múlik, a szállásunk legközelebb is a Ria de Bilbao lesz!

Ezt láttuk az ablakból:

Miután becsekkoltunk a szállodába, és megnéztük az egyébként egészen remek szobánkat, ledobtuk a csomagjainkat, és rohantunk is vissza a városba, hogy találkozzunk Egoitzékkal. A repülő késése, és a kavargás miatt eleve két órával később indultunk csak el, mint ahogy eredetileg terveztük, így 18 óra helyett csak 18:30-kor, fél óra késéssel értünk oda Zsófival a megbeszélt helyre. Ami mi más is lehetett volna, mint a San Mamés. És ahol már várt minket Mikel, Egoitz és Jorge. Nagyon fáradtak és éhesek voltunk mindketten a hosszú utunk után, de nem volt másik este, amikor összehozhattuk volna ezt a találkozót, mert Egoitz és barátai másnap hajnalban repültek is Svédországba az Athletic-kel, hogy megnézzék az Östersunds elleni meccset. És csak vasárnap értek haza, amikor már mi is otthon, illetve egészen pontosan úton, Düsseldorfban voltunk.

Be is ültünk rögtön a San Mamés bárjába, ahol végre ettünk egy hamburgert, ami szinte életet mentett. Otthon reggeliztünk, majd az ebédünk csak egy-egy szendvics volt a düsseldorfi repülőtéren, összesen 12 euroért. Szóval ez a hamburger most nagyon kellett. Mikel lelkesen mutogatta, hogy a régi San Mamés nem pontosan ott volt, ahol a mai stadion van, hanem 90 fokkal elforgatva. És a bárban meg is volt jelölve az eredeti alapvonal helye, a pult pedig éppen ott volt, ahol valaha az egyik kapu állt, amit Gorka Iraizoz annyiszor őrzött. A bár ablakából pedig rá lehetett látni a San Mamés gyepére. Egoitzéknak ez már persze nem volt új látvány, számomra viszont egyenesen lenyűgöző volt. Zsófi - Mikeléknek az egyszerűség kedvéért Sofía - pedig csak csendesen tűrte a hóbortjaimat. 

Egoitz és én a San Mamés pubjában:

A pub falán fekete-fehér képek voltak a régi nagyokról és a régi meccsekről. És az első kép, amit megláttam, rögtön letaglózott. Bazmeg őt ismerem, ő Puskás Ferenc, aki csapatkapitányként vezette ki a csapatát a San Mamés gyepére! Kézenfekvő megoldás lenne persze, hogy egy Athletic - Real Madrid meccsen készült a fotó. De nem. Tanakodtunk Egoitz-cal, milyen kép lehet ez, de ő sem tudta a választ, pedig Txetxu Rojotól Patxi Salinasig nyilván szinte mindenkit felismert, akinek a képe kint volt a falon. Este, a szállodában gugliztam ki a megoldást. 1956. október elején készült a kép a San Mamésban, amikor az Athletic a Kispest-Honvéd ellen játszott BEK-meccset, és nyert 3-2-re. A visszavágót semleges pályán, Brüsszelben játszották le a csapatok, mert nem mellesleg közben Pesten kitört a forradalom. Ott 3-3 lett a végeredmény, így az Athletic jutott a következő körbe. Puskásék pedig a meccs után még elmentek egy dél-amerikai túrára, ahonnan rajta kívül Kocsis és Czibor sem tértek haza. Öcsi később a Real Madridban, Kocka és Púpos pedig a Barcelonában váltak legendává az ötvenes évek második felében, és a korai hatvanas években. És tudtommal mindhárman az Athletic ellen játszották az utolsó hivatalos meccsüket a Honvéd mezében. Megdöbbentő volt ezt a képet látni a San Mamés kocsmájában ülve, és mérhetetlen büszkeséggel töltött el, hogy kint volt a falon Puskásék képe.

Puskás Ferenc képe a San Mamés bárjának falán:

Miután megettük a hamburgert a San Mamésban, metróra ültünk, és a Casco Viejo (baszkul Zazpikaleak) felé vettük az irányt, és a bevetettük magunkat a történelmi óváros bárjaiba. Egoitz tökéletes idegenvezetőnk volt egész este, mindent megtett azért, hogy minél többet lássunk a városból, és hogy jól érezzük magunkat. Az óváros tele van tapas-bárokkal. A tapas (baszk nyelven pintxo) egy kicsi szendvicset jelent, egy-másfél euróért, amit a baszkok előszeretettel esznek a kocsmatúráik alatt. A tapas-bárok pedig elég kicsi helyek, egyszerre kényelmesen 6-8 embernél többen nem férnek el egy-egy ilyen bárban. De senki nem is marad sokáig egy helyen, mindenki megeszi a tapasát, megissza a 3 deci sörét, majd megy is tovább, és ül be a következő helyre, amelyek egymás hegyén-hátán vannak a városban. Egy este 5-6 ilyen helyet is végiglátogatnak a baszkok, és miután berúgtak, hazamennek. Mi is hasonlóan tettünk, alkalmazkodtunk a helyi szokásokhoz, és legalább 5-6 tapas-bárt végig is látogattunk a Casco Viejóban az első esténken.

A Casco Viejo egyik bárjában. Egoitz, Mikel, Jorge, Zsófi és én:

Sok mindenről beszélgettünk este, először is arról, hogy Mikel az előző hétvégén edzőként volt jelen az Iberlanda meccsén. El is tűnt fél órára, amikor csörgött a telefonja, ezután Egoitz röhögve mesélte, hogy az elnök úr beugatott valamit a bírónak (gondolom a puta és a joder szavak benne voltak a mondandójában), ami után a spanyol szövetség 2 meccsre eltiltotta a kispadtól. Ezek után próbált alkudni, hogy légyszi, legyen csak egy meccs az eltiltása, amin én nagyon hangosan röhögtem. :) Illetve természetesen szóba került a baszk kerékpársport, és sok minden ennek kapcsán. Többek között, hogy Jon Odriozola csapata, a Murias Euskadi jövőre prokontinentális (másodosztálynak megfelelő szint) szinten folytatja, és jövőre szabad kártyával indulhatnak majd az Itzulián, a Klasika Donostián, és ami a legfontosabb, hogy a Vueltán is. És szóba került a Fundacion Euskadi is, ami az egykori Euskaltel csapat jogutódja, de az elmúlt pár évben amatőr szinten versenyeztek csak. Idén ősszel viszont megvette a csapatot a remek baszk kerékpáros, Mikel Landa, aki ott nevelkedett sok évvel korábban. És az Etxeondo és az Orbea mellett Landa lesz a csapat szponzora jövőre, aminek köszönhetően 2018-tól ismét visszatérnek a profi mezőnybe. Igaz, az első évben csak kontinentális (harmadosztályt jelentő) szinten. És a csapat versenyzője lesz jövőre a jelenleg 22 éves Txomin Juaristi Arrieta is, akit én amúgy egy rettentő tehetséges fiatal versenyzőnek gondolok. És akiről kiderült, hogy Egoitz rokona. Mert Egoitz családjának az egyik ága ugyanonnan származik, Markina-Xemein városából, ahonnan Juaristi is, és Ego nagypapáját szintén Juaristinek hívják. Ezek után egyértelmű, hogy még jobban fogok drukkolni Txomónak, mint ahogy eddig tettem. :)

Txomin Juaristi profilja a sitio de ciclismo oldalon.

És belefutottunk egy Katalónia melletti szimpátia-tüntetésbe is, amire Egoitz csak meghúzta a vállát, mondván, hogy nagyjából a századik ilyen volt ez az elmúlt 10 napban. Nekünk viszont ez újdonság volt, nagyon durva indulatok forrongnak Spanyolországban mostanság az érvénytelennek nyilvánított katalán népszavazás kapcsán, amit a spanyol kormány megpróbál a szőnyeg alá söpörni, de ez egyre kevésbé megy. Az idő dönti el, mi lesz ennek az egésznek a vége, de én a magam részéről nagyon drukkolok a baszkoknak és a katalánoknak is, hogy sikerüljön kivívni a függetlenségüket!

Éjfél felé jártunk, amikor elindultunk haza. Mikel és Jorge Egoitznál aludtak, mert másnap hajnalban utaztak Svédországba, minket pedig Ego visszavitt a szállásunkig autóval. Az este mondata természetesen Mikeltől származik, legendary Torossze Miklós, very beautiful city. Toledo very beautiful city, but Torossze Miklós, best city. Fogalmam nem volt, mire gondolhat emberünk. A telefonján mutatta meg, miután megkereste a települést wikipedián, hogy Törökszentmiklósra gondolt. Azóta is ezen röhögünk Zsófival.

Baromi hosszú, fárasztó nap volt, de nagyon jól indult az utunk. Zsófival pillanatok alatt beestünk az ágyba, és aludtunk is el, hogy másnapra legyen elegendő erőnk. Mondanom sem kell, hogy nagyszerű élményekkel feltöltve.

Folytatása következik.